Ficzere Péter, az Erkel-gimnázium tanulója gondolt egyet, és kerekesszékbe ültette diáktársait és tanárait.
Hogy milyen gimnazistának lenni? Ez egy mély kérdés. Természetesen
fárasztó, hiszen a tanulók mentálisan erőteljesen igénybe vannak véve.
Idegőrlőnek is mondhatjuk, mivel itt már nem babra megy a játék
(legalábbis legtöbbünk számára), tehát egyetlen „becsúszott” rossz
jegynek is következményei lehetnek a jövőnkre nézve. Na de persze egy
hatalmas buli is, nyilván. A fiatalok közösségbe járhatnak nap, mint
nap. Olyan élményeket szerezhetnek,amelyek aztán egy életen át
elkísérik. Hogy milyen egy gimnazista élete kerekesszékben? Ugyanilyen.
Na jó, csak majdnem. Vagy részben… Tényleg, milyen is?
Hétéves koromban egy baleset következtében megsérült a gerincem,
elvesztettem a járásképességem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy
ilyen fiatalon kellett ezen átesnem, gyerek fejjel könnyű volt
alkalmazkodni a váratlanul adódó helyzethez. Így,hogy azóta már több
mint tíz év eltelt – vagyis többet éltem kerekesszékkel, mint anélkül –,
elmondhatom, hogy nekem ez a természetes állapot. A hétköznapok során
elém gördülő akadályok leküzdése a napi rutin része, úgy használom a
kerekeimet, mint más a lábait.
A továbbtanulásomnál elsődleges szempont volt, hogy akadálymentes
gimnáziumba sikerüljön felvételt nyernem. Bár a választék nem volt túl
nagy (nem túl sok ilyen iskola van a városban), a Gyulai Erkel Ferenc
Gimnázium már a nyolcadikos nyílt nap során elnyerte a tetszésemet. „Van
itt minden, amire csak szüksége lehet egy mozgássérült fiatalnak” –
gondoltam. Van rámpa, van lift, még speciális mosdó is. Sima ügy,
elvileg… Némi időbe tellett természetesen, míg hozzászoktam a szünetek
alkalmával a folyosókon velem együtt kígyózó tömeghez, vagy ahhoz, hogy a
büfé ablakának párkánya megközelítőleg pont a fejem magasságában van.
Szerencsére Évi – az iskola büfés hölgye –, ha kértem, mindig
segítőkészen megmutatta a számomra láthatatlan finomságokat is (ez máig
így van).
Végzős évemhez érve számtalanszor jött már velem szembe az a kérdés,
hogy nem rossz-e kerekesszékesnek lenni, és így taposni a gimis
mindennapokat. Mint ahogy említettem már, nekem nem rossz, sőt, nekem ez
a normális, szóval teljes mértékben kielégítő választ sohasem tudtam
adni. Azonban nemrég elgondolkodtam. Azt, hogy milyen is a helyzet
valójában, szavakkal elmondani lehetetlen. Sokkal könnyebb lenne
megmutatni… De hogyan?! És akkor megszületett a megoldás. Miért is ne
próbálhatnák ki magukat a diáktársak kerekesszékesként? Miért ne
bújhatnának egy (fél)nap erejéig a bőrömbe? Az ötlet meglehetősen
pozitív fogadtatásra talát, rögtön három osztálytárs is jelentkezett az
izgalmas feladatra. A feladatra, ami kívülről könnyűnek tűnhet, ám annál
nagyobb kitartást igényel. Egy-egy napra megkapták a kölcsönbe kapott
kerekesszéket, reggel héttől egészen az utolsó tanóra végéig ebbe voltak
beleláncolva. Na jó, ténylegesen lekötözve nem voltak, de okosak, így
tudták, hogy az egész akkor ér bármit is, ha a délelőtt minden percét
ülve, vagy „ülvegurulva” töltik, az élmény csak így lehet számukra is
kellőképpen hiteles.
Külön kihívást jelentett, hogy diákok a délelőtt aktuális
testnevelésórákon is részt tudjanak venni. Nagy szerepe volt ebben a
testnevelő tanárunknak, Forrás Imre tanár úrnak (aki
egyben az osztályfőnökünk is), Ő az órákat úgy építette fel, hogy be
tudja vonni a kerekesszékes fiatalokat is. Nagy köszönet jár ezért neki,
ez nagyba hozzájárult az érzékenyítéshez.
Nagy örömömre szolgál, hogy többen is bevállalták ezt a szituációt,
hiszen ha több a vélemény és a nézőpont, úgy egyszerűbben képet lehet
formálni összességében az egészről.
Réka csatlakozott hozzám, és végiggurulta velem a napot |
Az előzetes várakozásaitokhoz képest mit éreztetek, amikor legelőször beleültetek a kerekesszékbe?
Nagy Izabella: Nagyon féltem tőle, nem tudtam, hogy mire számítsak, milyen érzés lesz.
Rokszin Réka: Igazából fogalmam sem volt, hogy
milyen lesz, mire számíthatok, de amikor beleültem, nagyon rossz érzés
fogott el. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi az.
Szathmáry Nándor: A szék első pillanatra pont olyan volt, mint ahogyan elképzeltem. Kényelmes volt, és könnyen lehetett irányítani.
Sikerült e megbarátkozni a kocsival? Ha igen, akkor mennyi időre volt ehhez szükségetek? Egyből tudtátok kezelni?
Iza: Igen, sikerült megbarátkozni vele, de szerintem 1-2 órába telt, mire megtanultam normálisan kezelni.
Réka: A kezeléssel gondok voltak. Egyszerűnek
hittem, de amikor elindultam, nemcsak a fordulásokkal, de az
egyensúllyal is bajban voltam. Hirtelen mozdulatok miatt sikerült is
kiesnem belőle. A végére megbarátkoztam vele.
Nándi: Viszonylag hamar rájöttem a mikéntjére.
Inkább a kanyarok íveivel és a forduláshoz szükséges hely
megsaccolásával volt néha gond.
Megosztanátok esetleg néhány élményeteket, tapasztalatotokat? Milyen nehézségekkel szembesültetek a nap folyamán?
Iza: Nekem az első nagy nehézség az volt, hogy
hogyan is kell fordulni, de abba viszonylag hamar belejöttem. A másik
nagy probléma a küszöb volt, a nap végére sem sikerült megtanulnom, hogy
hogyan kell felemelni az első két kereket.
Réka: Eddig fel sem tűnt, milyen szűk és rossz
elrendezésű egy-egy terem. Iskolatáskák, néha még pulcsi is a földön…
Eddig úgy éreztem, bőven van nagy helyem, de amikor ugyan arra a helyre
próbáltam beülni kerekesszékkel, ahol lassan négy éve ülök, sehogy sem
tudtam beférni, a mellettem lévőnek sem maradt sok hely. Ráadásul, ha
közelebb akartam menni az asztalhoz, bevertem a lábam. Nagyon nehéz
átjutni az iskolából a tornaterembe, és ezt mindaddig nem veszed észre,
míg nem mész körbe kerekesszékkel. Nagyon veszélyes és fárasztó a rossz,
göröngyös út miatt.
Nándi: A legzavaróbb talán az volt, hogy nem értem
el a szekrényemet. A lift se ment elsőre zökkenőmentesen, mivel én a
liftben akartam megfordulni, mire rájöttem, hogy eleve háttal kellet
volna beállni… A küszöbök simán mentek. A legnehezebb viszont a padba
való befordulás volt: nem fért be a térdem, és tulajdonképpen hely sem
volt hozzá.
Hogyan érzitek, mennyire voltak segítőkészek veletek az iskolában a társaitok?
Iza: Az osztálytársaim nagyon segítőkészek voltak, mindenben segítettek amire kértem őket, és ez nagyon jólesett.
Réka: Az iskolatársaim egyáltalán nem voltak
segítőkészek. Azt hittem, hogy azért nem segítenek, mert tudják, hogy
igazából semmi bajom, de nem csak nekem nem könnyítik meg a helyzetem.
Nem szabad túlzásba sem vinni a segítést, de azért jólesett volna, ha az
ajtót kinyitják vagy megtartják. Főleg, hogy a nagy nehéz ajtó
akárhányszor meglöktem, visszacsapódott, mire elindultam volna.
Nándi: Legelőször mindenki megrémült, hogy mit
csináltam magammal, viszont amikor elmeséltem, hogy miért vagyok a
székben, a legváratlanabb reakcióval szembesültem, hogy mindenki
elkezdett tologatni. Rettentő zavaró volt, mert mindig mindenhonnan
eltoltak egy másik helyre, még úgy is, hogy be volt húzva a fék a
kocsin. A vége az lett, hogy párhuzamos gumicsíkokat hagytam a folyosó
padlóján…
Belülről megtapasztalva miként értékelitek az iskola akadálymentességét?
Iza: Az első a küszöbök problémája. Egy két helyen
akkora küszöb van, hogy ki sem tudtam menni a teremből. A másik a
sportcsarnokba való átjutás, ami azt jelenti, hogy minden egyes
tesiórához körbe kell menni az iskolán.
Réka: Szép gesztus, hogy van lift a sérült diákok
részére, viszont mindenhol van küszöb, amin nehéz átjutni. Én nagyon
féltem először, hogy hanyatt esek. Csak lendületből tudtam átjutni, de
olyan szűkek az ajtók,hogy mindig bevertem a kezem.
Nándi: Az iskola szerintem könnyen járható. A
küszöbök se okoznak akadályt, mindenhova eljutottam könnyen és gyorsan,
kivéve a tornateremhez. Ugyanis ahhoz meg kellett kerülni az iskolát
kívülről.
Hogy éreztétek magatokat, amikor a nap végén végre felállhattatok a kerekesszékből?
Iza: Nekem nagyon furcsa volt felállni napvégén,
elzsibbadtak a lábaim, olyan volt mintha újra kellett volna tanulnom
járni, és a kezeimnek is megterhelő volt a nap.
Réka: Én nem tudok sokat ülni, nagyon hamar
elgémberedek, zsibbadok, és a derekam is mindig fáj, ha sokat kell ülnöm
egy helyben. Nagyon nehéz volt, hogy ne szálljak ki, mert én minden
szünetben pattogok, sétálok ide-oda, hatalmas a mozgásigényem. Mikor
felálltam, nagyon-nagyon fura volt. Mintha nem a saját lábaimon állnék.
Nagyon fájt a térdem is.
Nándi: A nap végére már nagyon vártam, hogy
kiszállhassak a székből. A lábamnak kellett körülbelül fél óra még
megszokta a járást. A nap végére a karom és a felsőtestem volt a
legjobban elfáradva. Mondjuk ez várható is volt.
Ha a jövőben visszagondoltok ezekre az élményekre, mi lesz az,
ami legelőször az eszetekbe jut majd? Tanultatok esetleg valamit a nap
során?
Iza: Számomra ez egy nagyon emlékezetes nap, mert
kipróbálhattam milyen a mozgássérültek élete, és én azt tanultam, hogy
mindig segíteni fogom az ő életüket, ha ilyennel találkozok a jövőben.
Réka: Nekem az volt az első, hogy azt mondtam, nem
hagyom szét a cuccom, értem ez alatt a táskát. Eddig is volt egyfajta
tisztelet az úgymond hátránnyal rendelkezők felé. Boldogak, pozitívak,
vannak köztük sportolók. A lényeg, hogy sosem adják fel. Nagyon
tisztelem a kitartásukat. Többen többre képesek, mint néhány olyan
ember, aki nem értékeli azt, amije van. Ilyenkor nem értem meg azokat,
akik folyton kocsival járnak, vagy elektromos biciklivel. Mert lusták
sétálni, mozogni. Nem használják ki azt, amijük van. Picit motivál is,
hogy hiába fáj, hiába nehéz, csinálom amíg van rá lehetőségem.
Nándi: Az igazat megvallva én élveztem ezt, hogy
kipróbálhattam, viszont ez csak egy aprócska kis szelet volt egy
mozgáskorlátozott ember életéből. A valós problémákat és akadályokat,
amik ő előttük állnak az életben, mi soha nem fogjuk átérezni teljes
mértékben.
Iza és Réka az iskolán kívül is rendszeresen mozogtok,
kézilabdázóként a sport szerves része az életeteknek. Mesélnétek róla,
hogyan éltétek meg ezen a rendhagyó napon a testnevelésórát?
Iza: A testnevelő tanárom nagyon jól vette az
akadályt, teljesen bevont az órába, igaz, volt olyan gyakorlat, amit nem
tudtam csinálni, de összességében nagyon tetszett, bár elég megterhelő
volt. Köszönöm a lehetőséget és az élményt!
Réka: Nagyon vártam a tesiórát, hiszen láttam számos
kerekesszékes labdajátékot (kosár, kézilabda), és ki akartam próbálni,
nekik milyen is lehet. A labdavezetés, és közbe még haladjak is… az
egyáltalán nem ment. A labda felszedése már könnyebb volt, bár egyszer a
túlzott előrehajolással ki is estem. A dobás valamivel nehezebb, mint
állva, de igazából csak a lendület volt más. Viszont a kosárpalánk
baromi magasan van. Rossz volt nézni, ahogy a többiek röplabdáznak, mert
szívesen játszottam volna, de így is nagyon jól telt a tesiórám.
Azt gondolom, hogy ezek a tapasztalatok sokak számára hasznosak
lehetnek. Egyetlen nap nyilvánvalóan édeskevés ahhoz, hogy minden apró
részletre fény derüljön a kerekesszékes diákléttel kapcsolatban, mégis
elégedett lehetek. Tisztában vagyok vele,hogy többeket sikerült
gondolkodásra bírnunk. Látva a projektben résztvevő diáktársak
ténykedését, sokan próbálták meg beleképzelni magukat ebbe a helyzetbe.
Véleményem szerint az érzékenyítésnek ez a fő célja. Ha csak néhány
gondolat erejéig is, de az emberek agyalni kezdtek. Nem mondták.
Látszott rajtuk. Riportalanyaim válaszaiban ott a lényeg. A projekt
maradandó élményt nyújtott nekik, és számos kérdésben megváltoztatta a
gondolkodásmódjukat. Felnyitotta a szemüket a legapróbb dolgokkal
kapcsolatban is, legyen az csak annyi, hogy mennyi gondot okozhat egy
földön hagyott pulóver. Levonták következtetéseiket, és beépítették
magukba a tapasztalatokat. Mint „tapasztalt” kerekesszékes elmondhatom,
hogy rendre olyan emberektől kapom a legtöbb segítséget a mindennapjaim
során, akik valamilyen formában részesei voltak már hasonló dolgoknak,
Ők ugyanis klasszisokkal érettebb gondolkodásra lettek ezáltal képesek.
Ahogy Réka is kiemelte, megtanulták értékelni azt, amijük van. Igen, azt
hiszem, a lényeg valahol itt keresendő!
Hálásan köszönöm a bátor osztálytársaknak, hogy vállalták a megpróbáltatásokat!
Szász Éva |
Egy nap a kerekesszékben (Szász Éva írása)
A gimnázium tanáraként egy napra vállaltam, hogy kerekesszékbe ülök,
mert szerettem volna megtapasztalni, hogyan módosítja ez az állapot a
mindennapi tevékenységemet. Azt a napot választottam, amikor viszonylag
kevés órám volt (4). Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de sokkal több
nehézséget jelentett, mint azt előre gondoltam. A diákok és kollégáim
először csodálkoztak (volt olyan kollégám, aki halálra rémülve kérdezte,
hogy mi történt velem), hiszen én voltam az első tanár, aki vállalta a
próbatételt. A tervem az volt, hogy amit csak lehet, saját magam
szeretnék megoldani, segítség nélkül. Nagyon jó érzés volt azonban, hogy
nagyon sokan ajánlották fel segítségüket, amikor észrevették, hogy
valamivel nehezen boldogulok. Remélem, ez a „valóságban” is így van.
A gimnázium akadálymentesített, így az épületbe történő bejutás nem
jelentett problémát. A különböző szinteken lévő osztálytermeket lifttel
lehet elérni, az osztálytermek ajtói elég szélesek, hogy kerekszékkel be
lehessen gördülni. Kellemes meglepetés volt a kerekesszék irányítása;
gyorsan és könnyen lehet manőverezni vele.
Az osztálytermekbe történő bejutás nem okozott problémát, a tanáriba
azonban nem volt egyszerű begördülni. Az ajtó túlságosan szűk volt, így
csak többszöri próbálkozás után tudtam „bemenni”. Az íróasztalom
gyakorlatilag a terem közepén helyezkedik el, így a kollégáimat meg
kellett kérnem, hogy adjanak helyet, ugyanis igen keskeny hely van az
íróasztalok között. És ez minden szünetben így történt. A tanári
teázójába csak egyszer mentem be, mivel vagy én tartózkodtam ott, vagy a
kollégáim. Együtt már nem fértünk be. Így aztán úgy döntöttem, nem
zavarom a szünetekben történő teázást és kávézást.
Az iskolai fénymásolót nem tudtam használni, mivel az túlságosan
magasan helyezkedik el. Így az órai feladatlap sokszorosítására meg
kellett kérnem a kollégáimat.
Bár egy napra vállaltam a „megbízatásomat” és fogadtam, hogy nem
szállok ki a székből a munkanap végéig, mégis meg kellett szegnem
ígéretem. Erre igen nyomós okom volt; ugyanis nincsen az épületben olyan
tanári mosdó, ami a székkel megközelíthető.
A gimnáziumban 10 perces szünetek vannak (egy kivételével).
Gyakorlatilag a szünet arra volt elegendő, hogy lejussak az aktuális
osztályteremből a tanáriba, ott felvegyem a következő órához szükséges
eszközöket és könyveket és időben odaérjek a következő órára. Az óráimon
mindig használom a digitális táblát, tehát a könyveken kívül vinnem
kellett e laptomomat és a hangfalakat is. Ezekkel felpakolva még
nehezebb volt a közlekedés, így a második órán már segítséget kértem a
diákoktól, akik részben tehermentesítettek.
A nyelvi termek kicsik, hiszen itt csoportokat tanítunk, nem egész
osztályokat. Már az első órán kiderült, hogy csak úgy tudok odajutni a
tanári asztalhoz, ha kicsit átrendezzük a termet, mert a hely túl szűk a
tábla és az asztal között. A táblának gyakorlatilag csak az alsó egy
harmadára tudtam írni, mivel eddig értem fel. Ahogyan írtam,
folyamatosan haladnom is kellett, hogy végig tudjak írni egy mondatot;
így sokkal tovább tartott a folyamat mint azt megszoktam.
A digitális tábla használatakor is a diákok segítségére szorultam,
hiszen egyedül be sem tudtam volna kapcsolni. A napomat még
„érdekesebbé” tette, hogy éppen azon a napon volt a gimnáziumban próba
tűzriadó. A diákok elhagyták a termet majd az épületet a meghatározott
útvonalon. Én egyedül maradtam. Odagurultam a lifthez, és meglepetten
olvastam egy feliratot: „A lift tűz esetén nem használható!” Teljesen
logikus, de ezt eddig végig sem gondoltam. Mivel azonban csak próbariadó
volt, úgy döntöttem, hogy mégis beszállok és folytatom az utamat.
Sikerült addigra leérnem, mire szinte már mindenki visszasétált az
épületbe.
Az egész napos próbatétel végén megkönnyebbülten szálltam ki a
székből és megállapíthatom, hogy mozgássérült tanárként, lehet, hogy még
nehezebb lenne a helyzetem és munkám ellátása, mint diákként tanulni az
iskolában. Örülök, hogy vállaltam a feladatot. Lehet, mindenkinek
érdemes lenne egy kis időre kipróbálnia magát ilyen helyzetben, amikor
sokszor egyszerű, hétköznapi dolgok válhatnak bonyolult, néha
legyőzhetetlen akadállyá.
Hajdu Zoltán János |
Tapasztalatok (Hajdu Zoltán János írása)
Nagy érdeklődéssel vártam a csütörtök reggelt, kíváncsi voltam,
milyen érzések kerítenek hatalmukba. Az első pár percben már egyből
megjelentek az első nehézségek: kerekesszék használata, lifttel való
közlekedés. Elsőre még a kanyarodás, irányváltás is nehezemre esett,
majd a liftbe való bejutásnak is el kellett sajátítani a technikáját.
Ezután következett az ajtókon való bejutás nagy feladata: irányba jól
beállni, ajtófélfát nem tönkretenni, küszöbön átlendülni… Ezek a dolgok
egy mindennapi ember számára rövid, gondolkodást nem igénylő
rutinműveletek, viszont négy keréken perceket vettek igénybe. Külön
logisztikát igényelt a tankönyvek, laptopok órára vitele: háromszor
átgondoltam, mire van szükségem, mire nincs, mert ha valamit ott hagyok,
bizony hosszú idő visszamenni érte…
A termekben az elektronikus tábla bekapcsolása lehetetlen feladatnak
bizonyult, így mindig meg kellett kérjek egy diákot, hogy segítsen
ebben. Egyébként a gyerekek nagy része empatikusan fogadta a helyzetet. A
laptop töltése sem volt könnyű feladat: a konnektorok vagy magasan,
vagy alacsonyan helyezkedtek el, így elég nehézkesen sikerült bedugni a
töltőt. További nehézségeket okozott a mosdóhasználat, a linóleumon
található göröngyökön való áthaladás, valamint a tornateremhez való
eljutás. Bár az iskola akadálymentesített, ez nem minden irányba
valósult meg, így mire eljutottam a tornatermi órámig, 10 perc is
eltelt. Keserédes szituáció volt továbbá, mikor a kollégáim segítség
gyanánt a tanári egyik feléből áttoltak a másikba, vagy megkérdezték,
hogy készítsenek-e egy kávét.
Összegezve emberileg sokat tanultam ebből az 5-6 órából, teljesen más
látni valamit, vagy átélni. A végére kezdtem kicsit nyomasztónak érezni
lelkileg, nem biztos, hogy még egyszer, ennyi időre bele tudnék ülni
egy kerekesszékbe. De mindenkinek ajánlom, hogy egyszer próbálja ki,
élje meg milyen mások bőrébe bújni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése