Magyarország az elsők között írta alá 2007-ben a fogyatékosok jogairól
szóló ENSZ-egyezményt, amelyben kiemelt fontosságot kapott a kultúrához
való hozzáférés esélyegyenlősége. Sérült honfitársainknak ugyanolyan
joguk van a művelődéshez, mint bármelyikünknek. A valóságban azonban
ezek a jogok gyakran sérülnek. Sokan azt sem értik, egyáltalán miért
kellene vakoknak színházba járniuk, hisz úgysem látják az előadást.
Miért mennének el a siketek, ha nem hallanak semmit? Az utóbbi években
azonban nálunk is érzékelhető a szemléletváltás, és egyre több hazai
teátrum tart akadálymentesített előadásokat a fogyatékkal élőknek. Az
esélyegyenlőségi mozgalmat Bonecz Ervin kulturális menedzser és az
általa alapított 90 decibel Project civil szervezet indította el.
Bonecz Ervinnel egy pesti kávéházban találkozott a 168ora.hu munkatársával. A negyvenes, sportos
férfi biciklivel érkezik. Eredeti végzettsége kulturális menedzser, de
mindig gondban van, ha megkérdezik tőle, mivel foglalkozik.
– Ha azt válaszolom, hogy narrátor vagyok, azt hiszik, hogy filmek alá
mondok összekötő szövegeket. Ha hozzáteszem, hogy audionarrációkat
készítek, csak néznek rám értetlenül. Így aztán mindig a kályhától kell
elkezdeni a magyarázatot.
Bonecz Ervin például vakoknak akadálymentesít színházi előadásokat. A
látássérültek fejhallgatót kapnak, és azon hallgatják a narrációt. Ő a
színház műszaki vezérlőjében monitoron figyeli az előadást, vagy a
világosítópultból nézi a színpadot, és „élőközvetít” a látássérülteknek.
Elmondja, mikor játszódik a darab, mi van a színpadon, hogyan
gesztikulálnak a színészek. Elhallgat, amikor a szereplők megszólalnak, s
dramaturgiailag fontos csendekben elmeséli, mi történik a rivaldán.
Legutóbb a Rózsavölgyi Szalonban a Szülőfalum, Pest című produkciót
narrálta. Az estet Molnár Ferenc tárcáiból Fesztbaum Béla szerkesztette,
rendezte és játssza is.
– A Rózsavölgyivel már régóta együttműködünk,
több bemutatójukat is akadálymentesítettük. Ez rendkívül szenzitív,
„vakbarát” hely. A kis térben a színészek minden apró rezdülését érezni
lehet. A vakok hallása sokkal kifinomultabb, mint a miénk: egy elfojtott
sóhajból sokkal többet tudnak kiolvasni, mint mi – jegyzi meg Bonecz
Ervin.
Az emberi hang is a lélek tükre. A
vakok tökéletesen el tudják képzelni a szereplők küllemét, karakterüket
is. Boneczék nemrég a Vígszínházban a Játék a kastélybant „nézték meg” a
látássérültekkel. Utána beszélgettek velük. Megdöbbentő pontossággal
írták le a szereplőket. Turai színműírót Benedek Miklós alakította.
„Öregedő, görnyedt tartású úriember lehet” – jellemezte az egyik vak.
Bonecz
a narrációit szinte soha nem írja meg előre. A látássérültek
észrevennék, ha felolvasna egy papírról, és ez rontaná az élő színházi
élményt. A vakok kérik is: „Azt mondd, amit a színpadon látsz!” A
narrátor a próbákon nem vesz részt, a kész produkció szövegkönyvéből,
videofelvételekből készül fel.
– Az
előadás előtt színpadi bejárásra visszük a vakokat. Megfoghatják,
tapinthatják a legfontosabb kellékeket, jelmezeket. Mi csak tapitúrának
hívjuk ezt. A látássérültek között van, aki születése óta vak, és akad,
aki később veszítette el a látását. Nekem úgy kell narrálnom, hogy
mindannyian értsenek. Ezért például a szereplő jelmezének színét és
anyagát is közlöm: mondjuk piros gyapjúkabát van rajta. Aki sohasem
látott, tapintás alapján ismeri a gyapjút. Akiben maradt valamennyi
vizuális emléknyom, fel tudja idézni a pirosat.
A Nemzeti Színházban ifj. Vidnyánszky Attila
rendezte a III. Richárdot. A Gobbi Hilda teremben a vakok az első sorban
ültek, és az előadás után azt mondták: végig nagyon féltek. Az Erkel
Színház operabemutatóira is eljárnak. Itt az eredeti nyelven játszott
dalműveket páros narrációval közvetítik a látássérülteknek. Ők nem
láthatják a színpad fölötti magyar feliratozást, nem értik, miről
szólnak az áriák.
– Én a színpadi
cselekményt narrálom, a kolléganőm pedig a magyar szöveget mondja a
vakok fülébe. Összhangban kell lennünk, de eddig ez kiválóan működött.
Nem tudok arról, hogy ezt bárhol máshol a világon csinálnák, de itthon
biztosan mi vagyunk az elsők.
Boneczék
siketeket is invitálnak színházba. Ervin jelelni nem tud, ebben a 90
decibel Project profi jeltolmácsai segítenek. Azt hihetnénk, mivel a
színház elsősorban látványművészet, a hallássérültek könnyebben
befogadják az előadásokat. De pont fordítva van. A jelnyelv – magyarázza
Bonecz – nem „kész nyelv”, nincs minden szónak egységes jelnyelvi
megfelelője. Bonyolultabb irodalmi szövegeket szinte lehetetlen
jelnyelvre hűen lefordítani.
– Ráadásul tájegységenként is változik a jelnyelv. Másként jelelik
mondjuk Debrecenben a kenyeret, mint Budapesten. Ha úgy vesszük, a
jelnyelvben is tájszólások vannak, ami nehezíti a megértést.
A jeltolmács általában a színpad szélén áll. A
siketek vagy a színpadi cselekményre figyelnek, vagy kinéznek a
tolmácsra, ide-oda forgatják a fejüket. Sokkal fárasztóbb nekik egy
előadást végignézni, mint a vakoknak. És sokkal kevesebbet is értenek
belőle.
A 90 decibel Project pár éve
felmérést végzett siketek és nagyothallók között. Kérdezték tőlük azt
is, hogy milyen színházi műfajt kedvelnek a legjobban. A válaszadók 90
százaléka első helyen a musicalt említette. Bár a zenét nem hallják, a
hanghullámok lüktetését érzik, a ritmust pedig a jeltolmács a
mozdulataival fejezi ki. Szinte táncolva mutogat. A musical dalszövegei
egyszerűek, könnyebb a siketeknek megérteni, mint egy
Shakespeare-tragédiát.
A fogyatékkal élők
közönsége a világ egyik leghálásabb publikuma. Közülük sokan a 90
decibel segítőivel jutottak el először színházba. Akadt, aki versben
köszönte meg az élményt. „Ezek a közös kulturális programok vakos életem
legkedvesebb, legszínvonalasabb időszakát jelentik” – írta egy idős
zenetanár, aki tíz éve veszítette el a látását. Egy harmincas vak nő
e-mailben üzente: „Gratulálok a Wagner-narráláshoz. Nem lehet egyszerű
operát narrálni, de ön bravúros volt, mint mindig.”
Bonecz
Ervin egykor maga is operaénekesnek készült. Szegeden született
1974-ben, az ottani zeneiskolába járt, majd felvették a szegedi színház
gyermekkórusába is. A Carmenben is énekelt. A Zeneakadémiára akart
jelentkezni, aztán áttervezte az életét. Fivére, Tamás operaénekes lett,
s Ervin úgy érezte, egy Bonecz elég ezen a pályán. Megismerkedett
Alastair Thompsonnal, a King’s Singers alapítójával. A világhírű tenor
egy német kórussal érkezett Magyarországra, és sokat mesélt Ervinnek
arról, miként indult el a King’s Singers karrierje. A fiú idehaza
találkozott Belle Schulhoffal, azaz Bella nénivel is. A New Yorkban élő
magyar származású zenei impresszárió annak idején Bartóknak segített
Amerikába kijutni. Bonecz Ervin pedig úgy érezte, az éneklésnél jobban
izgatja a szervezőmunka.
A fiút mindig is
erős szálak fűzték a sérültekhez. Gyerekkori barátjával, Zolival minden
szabadidejüket együtt töltötték. Zoli siket volt, de nem néma.
Egészségesen született, aztán háromévesen tüdőgyulladást kapott, és az
orvos antibiotikum-injekciót adott be neki. Nem kérdezte meg a szülőket,
hogy a kisfiú érzékeny-e a gyógyszerre, és a rosszul választott
antibiotikum súlyos következményeként a gyerek elveszítette a hallását.
Viszont tökéletesen megtanult szájról olvasni, és logopédus segítségével
folyékonyan beszélt. Ervin, amikor épp nem Zolival focizott,
zongoraórákra járt. A zeneiskolában egyik kedvenc tanára egy vak
zongoratanár volt. Csodálta hihetetlen hangszeres tudását, pedagógiai
érzékét.
Bonecz Ervin végül a Szegedi
Tudományegyetem kulturális menedzser szakára jelentkezett. A diploma
után Budapesten a British Council művészeti munkatársa lett. Hat évvel
később pedig kinevezték a szombathelyi Savaria Szimfonikus Zenekar
igazgatójának. Közben megnősült, japán feleségét még Szegeden egy
kórusban ismerte meg. Két év ingázás után visszaköltözött Budapestre a
családjához. Azt hitte, szakmai múltjával gyorsan talál majd állást. A
gazdasági válság azonban a kulturális szférát elsőként sújtotta.
Bonecz
Ervinnek már gyerekei voltak, családot kellett eltartani. Mivel a
munkát sosem szégyellte, beállt motoros futárnak, csomagokat
kézbesített. Komoly életiskola volt ez, segített abban, hogy aztán
váltani tudjon. Amíg az ember a megszokott sínekhez ragaszkodik, észre
sem veszi, mennyi más út állhat előtte, mennyi felfedezetlen képesség
rejlik benne.
Az újrakezdéshez a régi
barát, Zoli is kellett. Egy pesti élelmiszerüzletben találkoztak. Zoli
is a fővárosba költözött, családot alapított, szobafestő lett. Neki
legalább sikerült szakmát szereznie. A siketek közt bármennyi is az
intelligens, értelmes ember, ha nem tanulják meg az írott és beszélt
nyelvet, legfeljebb segédmunkásként helyezkedhetnek el. A találkozás
után született meg Bonecz Ervinben a 90 decibel Project ötlete, és a
kultúra akadálymentesítésének tervezetét egy nap alatt kidolgozta. Már
korábban, a British Council munkatársaként többször utazott Angliába, és
látta,
mennyire természetes kint, hogy a fogyatékkal élők is színházba, koncertekre járnak.
Már akkor, a kétezres évek elején szerette
volna a kultúra akadálymentesítésének angol programját itthon
megvalósítani. Szakembereket hívott Londonból, workshopokat tartottak
magyar kollégáiknak. A kezdeményezésük itthon annyira szokatlan volt,
hogy a fáradozásaik nem jártak sikerrel.
Tíz
évvel később a fogyatékosak és épek társadalmi integrációjának
fontosságát már nálunk is kezdték felismerni. Bonecz megalakította
nonprofit szervezetét. (Nevük arra utal, hogy azokat minősítik siketnek,
akik a 90 decibeles hangokat sem hallják.) Nemcsak kulturális
programokat szerveznek a sérülteknek, de megkezdték a hazai színházi
jeltolmácsok képzését is. Bonecz Ervinnek sikerült elérnie, a Nemzeti
Kulturális Alap támogassa törekvéseiket. Az NKA kezdetben évi 2,5 millió
forintot különített el, amelyre akadálymenetesített előadásaikkal
pályázhatnak a színházak. A program iránt olyan nagy volt az érdeklődés,
hogy ma már kétszer annyi forrás áll rendelkezésre. A 90 decibel
Project több vidéki és fővárosi teátrummal alakított ki szoros
kapcsolatot. A direktorok pedig megértették, nem csak intézményük
presztízse nő, ha a fogyatékkal élők előtt is megnyitják a színházaikat.
Hazánkban 60-70 ezer vak él, és a számuk folyamatosan nő. A siketek 60
ezren vannak, és 300 ezren a súlyosan nagyothallók. Vagyis az
akadálymentesítéssel potenciális új közönséget nyerhetnek a színházak.
De az előítéletekkel nem könnyű megküzdeni, nem mindenhol látják
szívesen a sérülteket. Bonecz Ervin Kossuth-díjas direktortól is kapott
elutasítást.
Tavaly országos felmérést készítettek a
színházak akadálymentesítéséről, a 90 decibel Project szakértői
kérdőíveket juttattak el az összes hazai teátrumhoz. Rákérdeztek a
mozgássérültek helyzetére is. Kiderült, a legtöbb színház műemlékileg
védett épület, kerekesszékkel nem lehet bejutni, átépíteni nem lehet. Az
alternatív megoldások horribilis összegekbe kerülnének.
Bonecz
Ervinék egy hazai IT céggel együtt kifejlesztettek a Szépművészeti
Múzeum számára egy mobilapplikációt, amellyel a siketeknek segíthetnek. A
program QR-kóddal kapcsolódott a kiállítások műtárgyaihoz. Ha a siket
odalépett egy alkotáshoz, a mobilján megjelent a művel kapcsolatos előre
felvett tájékoztató jelnyelvi tolmácsolás. A kezdeményezésnek
nemzetközi visszhangja is lett, a The Guardian 2013 áprilisában a
világhírű múzeumokat összehasonlító cikkében A legjobb akadálymentesítés
minősítést adta a magyar találmánynak. A Szépművészetit azonban
bezárták, jelenleg is tartanak a felújítások.
– Más hazai múzeumhoz is bekopogtunk a programunkkal. Sehol sem volt érdeklődés– jegyzi meg Bonecz.
Amúgy
a kultúra akadálymentesítése nem olyan munka, amelyből meg lehetne élni
nálunk. A 90 decibel Project munkatársai a főállásuk mellett,
elhivatottságból foglalkoznak ezzel. Bonecz Ervinnek is van főállása: ő a
Magyar Cochleáris Implantáltak Egyesületének elnöke, és az európai
szervezet alelnöke is. Ha végez a napi teendőivel, gyakran beül az
autójába, és elindul vidéki városokba is színházi előadásokat narrálni.
Nem egyszer a vakokat is ő viszi-hozza. Számukra ugyanis az a legnagyobb
probléma, hogyan jussanak el idegen helyekre, ismeretlen színházakba.
Bonecz Ervin következő célja, hogy kisbuszt szerezzen a látássérültek
szállításához. A pályázatukat elutasították, a Vakok Állami Intézetének
sincs ilyen járműve.
Bonecz fontosnak tartja, hogy a fogyatékosoknak ne külön előadásokat
szervezzenek, hanem ők is ott üljenek a nézőtéren az épekkel együtt. Ez
is hozzátartozik a kölcsönös érzékenyítéshez. A hendikepesek többsége
elzárkózva, izoláltan él. Csak a saját szűk köreikben érzik magukat
biztonságosan. A kultúra azonban új közösségeket teremthet a sérültek és
egészségesek között, hisz a színházban mindannyian egyformán nevetünk
és könnyezünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése