Erős Levente és Scholtz Krisztina |
Fogyatékossággal élőknek ad munkát a Nagy Lépés Futárszolgálat, melynek
futárjai gyalog vagy tömegközlekedéssel kézbesítik a megrendeléseket. A két
alapító, Scholtz Krisztina és Erős Levente célja, hogy természetessé váljon, ha
a járókelők egy akadályoztatott emberrel találkoznak az utcán. Fekete Fanni
interjúja.
Mi adta a futárszolgálat ötletét?
Erős Levente: Pár éve egy
teherbicikliket alkalmazó futárcéggel vettem részt egy társadalmi innovációkkal
foglalkozó inkubátorprogramban, amikor elkezdett foglalkoztatni, hogy milyen
más megoldások léteznek a különböző szociális problémákra. Nem sokkal később
olvastam egy cikket egy kanadai vállalkozásról, melynek keretein belül
akadályoztatott emberek szállítanak csomagokat nap mint nap. Nagyon megtetszett
az ötlet, amit később Torontóban járva jobban is megismerhettem. Hazatérve
megkerestem Krisztit, hogy valósítsuk meg ugyanezt Magyarországon. Tudtam, ez nem
egy helyspecifikus dolog, csupán egy nagyvárosra és jó néhány, hasznos munkára
vágyó emberre van szükség hozzá. A futárcéges múltam és Kriszti gyógypedagógus
tapasztalata klassz kombinációnak bizonyult. Tavaly tavasszal kezdtünk el
dolgozni a projekten, majd bekerültünk az egyik bank inkubációs programjába, év
végén pedig elindult a Nagy Lépés Futárszolgálat.
Kikből áll a csapat?
Scholtz Krisztina: A jelenlegi
futárjaink között három csökkent munkaképességű van: Károly, aki már a
kezdetektől velünk dolgozik, és a lányok, Evelin és Csilla. Mindhármukat
partnerünk, a Nem Adom Fel Alapítvány ajánlotta figyelmünkbe, akikkel közösen
foglalkoztatjuk őket. Nálunk akkor dolgoznak, amikor épp adódik munka –
mostanában elég gyakran. Csilla autista, Károly szintén autista,
Asperger-szindrómával, Evelin pedig tíz évvel ezelőtti stroke-ja miatt vált
megváltozott munkaképességűvé.
A Nagy Lépés Futárszolgálat csapata – Balról jobbra, hátsó sor: Károly és Evelin futárok, Erős Levente alapító; első sor: Scholtz Krisztina alapító, Csilla futár |
Hogyan zajlik nálatok egy átlagos munkanap?
S.K.: A futárok reggel kilencre
érkeznek az irodába, ezután kapnak egy listát az aznapi címekről, ahová
hirdetéseket és csomagokat visznek. Mindig megbeszéljük, pontosan mi lesz a
teendőjük, majd kiosztom nekik a szórólapokat és a küldeményeket, ők pedig útra
kelnek. Általában 5-10 helyre mennek, de előfordult, hogy Károly egy nap 18
helyszínen járt, ezek viszont közel estek egymáshoz. Mindenkinek megvan a maga
területe: Csilláé például a XI. és a VIII. kerület, Eveliné többek között az
Astoria környéke. Napi négy órát dolgoznak, ez idő alatt folyamatosan tartjuk
velük a kapcsolatot telefonon. Károly néha olyan lelkes, hogy addig nem megy
haza, míg nem végzett minden feladatával, hiába mondom neki, hogy letelt a
munkaideje.
Milyen képességekre van szükség ehhez a munkához?
S.K.: Elengedhetetlen, hogy a
futárok ismerjék a várost és könnyen tudjanak tájékozódni. Habár van,
amelyiküknek minden utca ott van a fejében, nem árt, ha megfelelően kezelik az
okostelefont, ha esetleg ismeretlen címmel találkoznának. Fontos még a jó
fizikai erőnlét, hogy elbírják a nehezebb csomagokat is, ahogyan
monotóniatűrésre is szükség van, mert hetente ugyanazokra a címekre visznek
szórólapokat. Ezt más unalmasnak találná, rajtuk viszont azt látom, élvezik, és
ad nekik egyfajta biztonságérzetet. Ezen kívül legyen jó kommunikációs- és
problémamegoldó készségük. Előfordul, hogy egy helyen azzal fogadják őket, nem
rakhatják ki a hirdetéseket, mert az épp akkor dolgozó pultos nem kapott erről
információt, ezért ilyenkor meg kell győzniük róla, hogy szoktak hozzájuk
szórólapokat vinni.
Hogyan készítitek fel a futárokat az ehhez hasonló problémás
helyzetekre?
S.K.: Amikor elkezdtek nálunk
dolgozni, a munkájuk egy betanítási folyamattal indult. Pár napig egy
gyógypedagógus kollégámmal elkísértük őket a megrendelőkhöz, hogy lássuk,
milyen szituációk jelentenek nekik gondot, és megbeszéltük, az adott esetben mi
a teendő. Később pedig tréninget tartottunk a kevésbé helyzetfüggő dolgokról,
például hogy hogyan használják a Google Térképet.
Károly rendszerint gyalog, Evelin és Csilla tömegközlekedési
eszközökkel járják a várost. Mi ennek az oka?
E.L.: Szeretnénk, hogy minél több
megváltozott munkaképességűvel találkozzanak az emberek az utcán, közelebb
hozva egymáshoz ezt a két világot, már ha létezik egyáltalán két világ. Sok,
számukra fenntartott védett munkahelyen beültetik őket egy szobába, de miért
kellene az egész napot a négy fal közt tölteniük?! Nem mindegyikük érzi jól
magát ilyen környezetben, Károly például korábban egy raktárban dolgozott, és
ki sem látott a dobozok mögül, ki nem állhatta. Menjenek ki az utcára,
sétáljanak, lépjenek kapcsolatba emberekkel, ismerkedjenek!
Mennyire általános ez a fajta gondolkodásmód a magyar
munkaerőpiacon?
E.L.: A hazai helyzet elég
vegyes. Tudni kell, hogy a munkáltatóknak törvényi kötelezettségük, hogy minden
huszadik ember után felvegyenek egy megváltozott munkaképességűt. Sok cég csak azért
tesz ennek eleget, hogy ne kelljen büntetést fizetnie, az alkalmazottnak pedig
jóformán semmi dolga. Előremutatóbbnak tartom, ha a csökkent munkaképességű
emberek valamilyen aktív, kétkezi munkát végeznek, akár egy farmon, akár egy
építkezésen – erre is van itthon példa.
S.K.: Ugyanezt tapasztalom én is.
Gyógypedagógusként főleg értelmi akadályozott felnőttekkel foglalkozom, akik
nem kapnak a munkahelyükön érdemleges feladatot, és nincsenek kellőképpen
megbecsülve. Ezért mi olyan munkahelyet akartunk létrehozni, ahol mindenki
teljes értékű, cselekvőképes alanynak érezheti magát, aki hasznos tagja a
társadalomnak. Problémát jelent még, hogy alacsonyabb fizetést kapnak, mint ép
kollégáik, ami megnehezíti, hogy később saját lábra álljanak. Norvégia ebben
remek példa, ahol nemcsak anyagi, de hozzáállásbeli különbségek is vannak. Ott
a kezdetektől fogva önállóságra nevelik a fogyatékossággal élőket, és teljesen
természetes, hogy azok huszonévesként különköltöznek a családjuktól. Nálunk
ezzel szemben a szülők akkor szembesülnek ezzel a kérdéssel, mikor a gyerekeik
már felnőttek. Sokan ilyenkor megpróbálnak nekik állást találni – engem is több
szülő megkeresett már –, én viszont annak örülnék, ha a leendő munkavállaló
adná be a jelentkezését, igenis ő tegye meg az első lépést! A három futárunk is
egyedül érkezett az állásinterjúra.
A megrendelőitek részéről mit tapasztaltatok?
E.L.: A legtöbben teljesen meg
vannak velünk elégedve, viszont akadtak, akik aggódtak a szolgáltatás
minőségéért, vagy épp adtak ugyan egy kisebb megrendelést, de érezhető volt,
hogy nem vesznek minket komolyan. Pedig a srácok ugyanazt tudják megtenni
gyalog, mint egy kerékpáros futár, sőt: ha egy bringásnak nem nyitnak ajtót,
mert valamiért nincs ott a címzett, akkor ő teker is tovább, ezzel szemben a mi
futárjaink telefonon egyeztetnek időpontot a megrendelővel, és meg is várják,
míg az megérkezik.
Hogyan jellemeznétek a Csillával, Evelinnel és Károllyal való
kapcsolatotokat?
S.K.: Bár még csak pár hónapja
dolgozunk együtt, igen hamar kialakult köztünk egy bizalmas viszony, ami jelzi,
milyen rugalmasak. Fontosnak tartom, hogy minél jobban megismerjük egymást,
ezért azt tervezzük, háromhavonta csinálunk valamilyen közös programot;
legutóbb karácsonykor ültünk be egy kávézóba beszélgetni.
E.L.: Mind a hárman különböző
egyéniségek: Evelin az örök vidám, Csilla csendes, elemző típus, Károlynak
viszont be nem áll a szája, imád sztorizni. Vele a legszorosabb a kapcsolatom:
gyakran ugratjuk egymást, máskor pedig agyba-főbe dicsér, amit nem vagyok rest
viszonozni. Ezzel erősítjük a másikat.
Mi a következő nagy lépés?
E.L.: A napokban Kriszti barátja
elkészítette a logónkat, ezt fogják viselni a srácok a munkaruhájukon, amit
egy-két héten belül meg is kapnak. A hosszú távú terveink közt pedig a vidéki
terjeszkedés szerepel minimum 30, de inkább 50-100 futárral. Vonattal legalább
olyan gyorsan egy másik városba érnek, mintha autóval utaznának, ráadásul nem
kell számolni a benzinköltséggel, ami abszolút versenyképessé tesz minket.
Csillának már volt is egy ilyen megbízása, Dunakeszire kézbesített csomagot. Ha
sikerül kiépítenünk egy stabil belföldi hálózatot, más országokat is
megcélzunk.
Addig viszont még vár rátok egy megmérettetés…
E.L.: Igen, ugyanis jelöltek
minket a nemzetközi SozialMarie díjra, amit a Bécs 300 km-es környezetében
megvalósuló 15 legjobb társadalmi innovációs ötletért ítélnek oda. A május
1-jei bécsi díjátadón kiderül, hogy a Nagy Lépés Futárszolgálat is köztük
van-e. A nyertesek jelentős pénzösszegben részesülnek, de a nagyobb ismertség a
győzelem legfőbb előnye. Örülnék, ha ez az ismertség nemcsak pár napig tartana,
hanem az emberek felismernék ennek a projektnek a fontosságát, és még több
állandó megrendelőnk lenne!
Önkéntes alapon vezetitek a futárszolgálatot. Mi az, ami motivál
titeket?
E.L.: Már korábban is vállaltam
önkéntes munkát, akkor drogfüggőkkel foglalkoztam – van bennem egy rejtett
hobbiszociológus. Számomra az a
legizgalmasabb ebben a projektben, hogy az üzleti világ eszközeivel egyszerre
tudunk választ adni a munkaerőpiac problémáira és egy társadalmi kérdésre is.
S.K.: Az akadályozott
felnőtteknek, akikkel foglalkozom, munkába állva elképesztően megnőtt az
önbizalma, emellett azóta jobban boldogulnak a hétköznapok során – ez az, ami
hajt engem. A változást már Csillán, Evelinen és Károlyon is látom:
magabiztosabbak most, mint pár hónappal ezelőtt, és sokat jelent számukra a
futárszolgálat. Ebben Károly anyukája is megerősített, mikor elmesélte: fia
reggelente boldogan indul dolgozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése