Tizenhárom jelölésből négyet váltott díjra Guillermo
del Toro „A víz érintése” című filmje a 90. Oscar-gálán március 4-én Los
Angelesben – megkapta a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek, a
legjobb filmzenének, valamint a legjobb látványtervezésnek járó
elismerést is.
H. G. Wells egyik híres novellájának hőse, Nunez eljut a vakok világtól
elzárt országába. Elsőre úgy tűnik, hogy látóképessége óriási előnyt
jelent a számára – el is határozza, hogy ő lesz e föld királya –, ám
végül mégis menekülnie kell. A vakok tudósa ugyanis megállapítja, hogy
Nunez azért beszél összevissza mindenféle ismeretlen dologról, mert a
fején lévő két mozgó golyó – a szeme – irritálja az agyát. A megoldás
kézenfekvő, el kell azokat távolítani. A novella tanulsága banális.
Nehezen tűrjük meg azokat, akik mások, mint mi, és ha e különbség
túlmegy az általunk még elfogadható határon, akkor bizony teszünk róla,
hogy az illető minél gyorsabban váljon hozzánk hasonlóvá. Ha pedig nem
hajlandó vagy nem tud alkalmazkodni, akkor képesek vagyunk akár
erőszakos módszerekhez is folyamodni.
Guillermo Del Toro legújabb filmjének főszereplője (Doug Jones) igencsak különbözik tőlünk. Bár van keze, lába és feje, a bőre inkább egy hüllőéhez hasonlít, ráadásul beszélni sem tud, inkább csak kuruttyol. S mivel rendelkezik kopoltyúval, a víz alatt is képes eléldegélni. A nyugati ember a különleges létezőket általában befogja és tudományos vizsgálat alá veti. Így történik ez a vízi lénnyel is: láncra verve berakják egy szűk medencébe. A néma – de nem süket takarítónő, Elisa Esposito (Sally Hawkins) azonban összebarátkozik a kétéltűvel, és segítőtársaival kiszabadítja.
Ezzel tulajdonképpen el is meséltük A víz érintése című film
történetét. Amit kihagytunk, az ebben az esetben inkább csak körítés.
Láthatjuk, hogy a magányos Elisa miként kerül egyre közelebb a lényhez,
hogyan használja fel a főtt tojásokat és a zenét kapcsolatuk
elmélyítésére. Ezenkívül két apró cselekményszál is megjelenik csak
úgy futólag. Elisa festő szomszédja, Giles (Richard Jenkins) igyekszik
visszakerülni elvesztett állásába; az egyik tudósról, Robert
Hoffstetlerről (Michael Stuhlbarg) pedig kiderül, hogy valódi neve
Dimitrij Moszenkov, és a szovjeteknek kémkedik.
A mexikói származású rendező legtöbb filmjében fontos szerepet
játszottak a különféle mágikus-mitikus létezők, melyek egyedi
megalkotásában Del Toro maszkmesteri tudását is kamatoztathatta. Ezúttal
azonban az egyébként mutatós kétéltű lényt teljes egészében egy korábbi
filmből vették át: Jack Arnold 1954-es A fekete lagúna szörnye című
filmjének rémsége tért vissza a mozivászonra. Érthetetlenül. (Van, aki
szerint a két film cselekménye is nagyon hasonlít egymásra.) Ahogyan
azelőtt is értetlenül állunk, illetve ülünk, hogy vajon a korábbi,
rendkívül érdekes és izgalmas történetek helyére most miért került egy
meglehetősen lapos, némileg átalakított A szépség és a szörnyeteg mese.
A film kétségkívül leginkább varázslatosnak szánt jelenetei Elisa és a
se nem ember, se nem állat lény románcát tárják elénk. E különös
kapcsolat azonban inkább bizarr, mintsem elbűvölő.
A tudományos vizsgálatot az arrogáns Hoyt tábornok (Nick Searcy)
irányítja, parancsait a helyszínen az erőszakos Richard Strickland
(Michael Shannon) hajtja végre. Ő puszta dologként tekint a lényre, úgy
gondolja, azt tehet vele, amit akar. A biblikus műveltségű fehér
Strickland egyébként nős, két gyermek édesapja, és nem vágyik másra,
csak egy szép autóra. Vele száll harcba a néma Elisa, a fekete Zelda
(Octavia Spencer), a meleg Giles és a külföldi Hoffstetler/ Moszenkov…
A film a hatvanas évek Amerikájában játszódik, a háttérben ott húzódik a
hidegháború, valamint a feketék és a latinok kirekesztettsége. Persze
ez nem egy történelmi film, üzenete a mai kornak szól. De vajon mi lehet
az? Hoyt és Strickland az uralkodó réteget testesítik meg – a rendező
mindent megtesz azért, hogy utálatosnak ábrázolja őket, családostól, a
többiek pedig az elnyomott vagy háttérbe szorított kisebbségeket. Míg
az előbbiek el akarják pusztítani a „dolgot”, az utóbbiak felismerik a
hallény különlegességét. A mentőakció után kiderül, hogy Elisáéknak volt
igazuk, hiszen a kétéltű gyógyító erővel rendelkezik. Vagyis Del Toro
szerint a bizalmatlansággal átitatott, kirekesztés által irányított
társadalmunk csak a totális elfogadottság lelkületével válhat
egészségessé. Nekünk, nézőknek pedig nincs más dolgunk, mint belátnunk: a
másmilyenek mindig győzedelmeskedni fognak az ugyanolyanok felett.
Fotó: Imdb.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése