Hatpöttyös katicák várják az éhes fehérváriakat a buszpályaudvar
mellett. A róluk elnevezett étterem a város egyik legjobbja és biztosan a
legkülönlegesebbje: megváltozott munkaképességű sérültek működtetik.
Évekig küzdöttek az előítéletek ellen, volt, aki azt hitte, belecsorog a
nyáluk a levesbe. Végül áttörték a falat, ma már folyamatos a telt ház.
Az állam elvárásai és támogatása közt azonban hatalmas a szakadék.
Arcok és történetek a Hatpöttyös Étteremből.
Norbi először csak sietősen kikerül furcsa, kacsázó, de határozott
lépteivel, a tekintetével jelzi, észrevett, de van most fontosabb dolga
is, tejlevessel és cigánypecsenyével lavíroz a hármashoz. Másodszorra
már szól, hogy „egy pillanat”, harmadszorra eltűnik a szigor, „szevasz, Norbi vagyok”,
nyújtja a kezét cinkos mosollyal és kísér be a Hatpöttyös Étterem
irodájába, el sem kell mondanom, mi járatban, látja ő, hogy a
főnökasszonyt keresem.
Hermann-né Nagy Vera húsz ember főnöke, ebből tizenöt megváltozott
munkaképességű, azaz vagy baleset miatt sérült, vagy enyhén és
középsúlyosan értelmi fogyatékos beosztott. Pincérek, konyhai kisegítők,
mosogatók, mindenesek.
Lassú a szerda délelőtt, csak most érkeznek az első éhes
hivatalnokok, de tudják, hogy legfeljebb egy órájuk van a rohamig. Napi
száz-százötven vendég is megfordul itt, nagy részük beül, aki siet,
elvitelre kéri és van, aki eleve házhoz rendel. A konyha már fél
tizenkettőkor pörög, az, hogy sérültek dolgoznak benne, nem lehet
kifogás, a vendégek pont úgy várják a minőséget és a gyorsaságot mint
bárhol máshol, és ez így van jól. A Hatpöttyösnek ugyanis Vera szándéka
szerint legfeljebb kedves, szerethető arcot adnak a megváltozott
munkaképességűek – úgy is, hogy az az egész projekt lényege, hogy nekik
munkájuk, megélhetésük legyen –, magukon a fogásokon nem veheti és nem
is veszi ezt észre senki. Sőt.
„Iszonyú nehezen indult” – kezd bele Vera a 2012-ben
nyitott, de már évekkel azelőtt kigondolt étterem történetébe. Egy ilyen
vállalkozást hatalmas munka felpörgetni: engedélyek, akkreditáció, a
mentor foglalkoztatása mind-mind kihívás az ismeretlen terepen, már csak
azért is, mert Magyarországon azóta is összesen négy hasonló hely
működik. Az épületet ingyenes használatra kapták a kormányhivataltól tíz
évre. Remélik, ha eljön az ideje, nem is lesz kérdés a hosszabbítás.
Nagy ambíciókkal, reggelivel, háromféle ebédmenüvel és vacsorával indultak, de hamar belátták: nem fér bele.
Ez nem Budapest.
A reggeli és a vacsora eltűnt, maradt a változatos ebéd. Azóta
tizenegytől négyig tartanak nyitva, ezzel kiszolgálva a fehérvári
kormányhivatalnokokat, irodistákat és a buszpályaudvar népét.
A hírük ettől függetlenül terjed, sokan csak miattuk érkeznek, egy-két
éve folyamatos a telt ház. Pedig iszonyú előítéletekkel kellett
megküzdeniük. „Át kellett törnünk egy nagyon vastag falat. Az egyik
kolléganőnk egyszer a buszmegállóban mesélt a Hatpöttyösről, na, az jó
hely, mondták neki,biztos belecsorog a gügyék nyála a levesbe.
Egy ingerült vendég egyszer kiabálni kezdett az egyik pincérünknek,
hogy micsoda egy hülyegyerek. Ennél durvább sztori még nem volt, inkább
csak nagyon sok bántó, buta mondatot hallottunk vissza.”
„Három évig próbálkoztunk, mire kitartó, kemény munkával sikerült
megküzdenünk az előítéletekkel. Szép lassan történt, egyre többen és
többen jönnek, most már napi 150-200 menüt adunk el. Ebből nem
gazdagszunk meg, csak fennmaradunk.” Házhoz is szállítanak, a menük
harmada így megy el. Az üzenet most már nem az, hogy „gyere, itt
sérülteket foglalkoztatunk”, hanem az:Gyere, ha itt eszel, segítesz embertársaidnak, ja, és egyébként nagyon-nagyon jól főzünk!
Az alapanyagok frissek, egészségesek, kedvenc kofáktól,
kiskereskedőktől, figyelmes beszállítóktól érkeznek. A lekvároktól a
tésztáig mindent helyben készítenek, amit csak lehet, nem készen
vesznek.
„Akkreditált cég vagyunk, azaz munkabér-támogatást kapunk a
megváltozott munkaképességű alkalmazottak után. Ez azonban nem követi a
béremelést: emelnünk kell – és szeretnénk is –, ám a támogatás ettől még
nem nő. Fizetjük a bért, a járulékot, a tébét, a rezsit, az
alapanyagokat, mindent. Ez a mostani, kötelező harminc százalékos
béremelés azonban nagyon rosszul érint. Nem tudjuk majd kigazdálkodni,
nagyon nehéz a helyzetünk. Itt ugyanis mindenki bejelentve
dolgozik,csökkentett óraszámban, figyelve az egészségi állapotukra, és
ugyanannyi járulékot, adót fizetünk, mint egy forprofit cég.” Egyelőre keresik a kitörési lehetőségeket.
Nemcsak állandó, hanem alkalmi munkaerő is akad: a Hatpöttyös öt éve
együttműködik egy speciális fehérvári szakiskolával, ahol főleg értelmi
sérültek tanulnak. Az étterembe járnak konyhai gyakorlatra a nebulók, ha
eljön a munka ideje. És itt tanul Vera legkisebb lánya is.
„Még két évig tanul, közben rendszeresen jön ő is konyhai gyakorlatra, nagyon ügyes! Utána, remélem, itt dolgozik majd.”
Vera azért vágott bele az étterem felépítésébe 2009-ben, hogy tíz év
elteltével munkalehetőséget (rettenetes, de találó kormányzati műszóval
élve: életpályamodellt) adjon a lányának.
„Zsófi nem átlagos sérült. Nagyon szép kislány, amíg nem kezd
beszélni, fel sem tűnik senkinek, mi a helyzet. Soha senki nem tudta
kategorizálni, képtelenek bárhova besorolni.”
Ahova Zsófi megy, ott jókedv lesz és harmónia. Békét visz mindenhova.
„Mindig nagyon szorgalmas volt, folyton segített a konyhában,
tett-vett, pucolta a zöldséget, innen jött az ötlet: ha ennyire szereti,
miért ne legyen ez a munkája?”
Vera magyartanári pályát hagyott ott ezért, komoly át- és
továbbképzésekre volt szüksége, de a pedagógusrutin minden nap jól jön:
ha valaki türelmetlen, összefeszül a többiekkel, Vera határozottan, de
kedvesen tereli helyre az indulatokat.
A nyílt munkaerőpiacról (értsd: nem sérültek) is jönnek folyamatosan,
hátha akad állás nekik is, hírlik, milyen emberségesek a viszonyok, jó a
csapat és szeretetteljes a légkör, és a bejelentett munka is nagyon
vonzó. Sokan nem is tudják, hogy itt megváltozott munkaképességűek
dolgoznak, egyszerűen csak tetszik nekik a hely. Vera persze kénytelen
elküldeni őket, nem erre akkreditálták a Hatpöttyöst.
A konyhán csak ketten nem sérültek: egy fiatal szakács és a séf, Imre. „Életvidám, kedves, nagyon jó humorú fiú”
– lelkesedik Vera. Imi a Pokol Csárdában és a Don Pepében edződött, ám
nagyon gyorsan átállt a kisebb léptékű, kézműves, de azért pörgős
gasztrotempóra, amit a Hatpöttyös diktál, hamar háziasodtak a
franchise-ízek.
Aki jönne a keze alá dolgozni – akár az állami intézmények irányítják
ide, akár ismerős ajánlja, akár az utcáról kísérik be –, az pontosan
ugyanolyan próbamunkát kap, mint bármely más étteremben. „Pénzért dolgoznak ők is. Olyanokat várunk tehát, akik képesek az önálló, hasznos munkára.”
Lelkifurdalás nincs, ha el kell küldeni valakit, az itt ugyanis nem szegénységi bizonyítvány. „Aki itt nem áll helyt, az csak annak a jele, hogy neki más típusú, esetleg komolyabb segítség kell.” Azaz a Hatpöttyös az enyhe vagy középsúlyos sérültek világa. „Ha
nekik megtanítanak egy munkafolyamatot, biztosan képesek elvégezni.
Sokszor jobban, mint egy egészséges. Örömmel teszik ugyanis, jó érzés,
hogy sikerül, így nem is unják meg.”
Ebédszünet az irodákban: dél körül egy pillanat alatt megtelik a
Hatpöttyös. Imre pörgeti a menüket, aznap mindenkinek a cigánypecsenye
kell, el is fogy hamar. Veronika, a szakács és cukrász és Daniella
dolgozik a keze alá, József és Norbi a logisztikáért felel, folyamatosan
cserélődnek a post-itek a pulton, Matyi sikál, Júlia mosogat. A
poénkodás egy kicsit csillapodik, a szeretet nem, a nem sérült Imre és a
többiek közt tökéletes az összhang.
„Ők nem szembesülnek azzal, hogy mások – mondja erről Vera. –
Mi nem tudjuk beleképzelni magunkat az ő helyzetükbe, de úgy érzem, nem
szenvednek ettől. Az ő világuk így teljes, így kerek, így is minden a
helyén van.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése