A vak srác, aki jobban látja a dolgokat, mint mi

Sulyok Péter sok mindennel foglalkozik. Programozóként gépeket tanít, masszőrként embereket gyógyít, barkácsol, lakást újít fel magának, házat bont és épít a barátaival, hobbilövész, humorista, aki a fellép a Showder Klubban, a Rádiókabaréban, érzékenyítő rendezvényeken, és két gyermek édesapja. Mindene megvan, csak szemgolyóitól vált meg 17 évesen. Hogy teljes életet élhessen. Nagyon jó volt vele beszélgetni, mert fellépéseit és kecskeméti műsorát látva azt éreztem, itt nincsenek tabuk. Miért is lennének?-fűzte hozzá Csenki Csaba újságíró az interjúhoz.

Fotó: Varga-Fekete Dániel/HIROS.HU

- Hány nőt kellett végigtapogatnod, mire megtaláltad az igazit?

- Ez egy nagyon jó kérdés. Igazából nyilván nem a végigtapogatás a cél, de ez egy olyan dolog, hogy a lehetőséget soha nem szabad kihagyni. Erre mondtam mindig, nekem az a nagy előnyöm, hogy én orrba verés nélkül meg tudom azt csinálni, hogy kapaszkodókeresés címén megvan a fél 7-es busz. Na, itt is a segítséggel, a jó szándékkal van a probléma. Sok évvel ezelőtt kamaszként, de már vakon, egy ifjúsági táborban voltam, és nagyon jószándékúan a férfi mosdóhoz közeli szobában helyeztek el. Mi meló volt, hogy a női mosdóba való betévedésem spontánnak és véletlennek tűnjön… ne tudd meg, mennyi energiát kellett ebbe belefektetni.

- Megtaláltad az igazit, született két gyermeketek. Adódik a kérdés: hányszor vitted haza más gyerekét az oviból?

- Hál’ istennek, ilyen nem történt. Ragaszkodó típusok voltak a gyerekek, sőt, velem egyikük sem volt soha babakocsiban Kendő, majd kenguru, mert számomra az volt egy biztonságos, belátható távolság, hogy vagy elöl, vagy a hátamon lógjanak. Amikor pedig elérték azt a kort, leraktam, és kézen fogva sétáltunk az első pillanattól fogva. Persze ez azért problémás esetünkben, mert ha a gyerek felfedez dolgokat, tárgyakat, kérdez valamit, akkor az a leghatékonyabb, ha odateszi a kezemet az adott tárgyra, helyre. Így történt, hogy gyermekem kellemes pillanatokat szerzett a barátomnak, amikor a buszon egy néni fenekére simította annak kezét, hogy apa, nézd, itt egy csinos néni!

- Hogyan reagálsz, ha azt kérdezik, láttad-e Kecskemétet, láttál-e egy filmet…

- A fogalmak ugyanazok maradnak attól, hogy nem lát az ember. Én is a látványpékségben veszem a kenyeret, és nem a hallványpékségben. Ugyanúgy megkérdezzük, hogy láttad-e ezt vagy azt a filmet. Tehát a fogalmak nem változnak, hiszen a látás nem feltétlen azonos a vizuális érzékeléssel.

- És láttad a Vaklármát? Pont olyan a hangszíned, mint Richard Pryor magyar hangjának.

- Nyilván ez alapmű, mert az embereknek rögtön ez jut eszébe különböző párhuzamok kapcsán. Én is láttam, bár még nem néztem végig.

- Mert nem tetszett?

 - Nem azért. Az a helyzet, hogy én nagyon rossz filmnéző vagyok. Inkább könyvorientált vagyok, de ez független a látástól. Én látó koromban is jobban szerettem a könyveket. A filmeknél a 20-25. percnél elalszom, és a stáblistára megébredek. Nem tudtak még olyan filmet mutatni, ahol ez ne következett volna be. Amikor a munkahelyem jutalomból elvitt bennünket a Mission Impossible 4-re, az autó robbantására sem mindig riadtam fel. Mondom, úgyis a jó győz a végén, aludjunk tovább… Általában hat-hét nekifutásra nézek meg egy filmet.

- Akkor nyilván nem ezekből merítkezel, amikor fellépéseidre készülsz. Hogyan alakulnak a sztorijaid, mi a poén útja?

- Igazából nincs a poénnak útja, mert önmagában nincs is poén. Ezek csak élethelyzetek, ami poénossá teszi, ha úgy tetszik, az maga a hozzáállás. A másik fél nem mindig tud mit kezdeni ezzel. Ilyen az a sztori is, ami Pesten esett meg velem. Vannak a vezető sávok, amik megkönnyítik a vakok közlekedését. Egy ilyen helyen történt tavaly november környékén, hogy leszálltam a buszról, és megszólalt mellettem egy kellemes bariton: „Jó napot, akarja, hogy rávezessem önt a fehér csíkra?” Hát, mondom az illetőnek, ne haragudjon, de Borkai és Lakner urak után ezt a fehér csíkot nem erőltetném. De tudja, mit? Megadom a telefonszámomat, ha jachtos orgiát szervez, jussak eszébe!

- Az emberek mennyire fogékonyak a humorodra ott, az adott pillanatban, amikor elsütöd a poént?

 - Ott nem feltétlenül értik. Hogy leesik-e, az leginkább az ember egyéni reakcióidején múlik. Hogy ő maga is rájön-e arra abban a pillanatban, hogy hogyan kérdezett. Mint a klasszik, a hentesnél: - Szeretnék 30 deka tarját. - Ebből jó lesz? Vagy a boltban: „Melyiket szoktad vinni a sárga vagy a zöld zacskósat?” Mindig azt szoktam mondani, hogy hatvan perc alatt sírva pont ugyanannyi idő telik el, mint nem. Akkor pedig mi értelme a sírásnak? Igazából végig sírhatjuk az életünket, mert mindenki tud találni a saját életében valami olyan okot, amire panaszkodhat, de ugyanaz az időmennyiség megy el, akkor meg akár jól is érezhetjük magunkat közben.

- Mikor jutottál el arra a pontra, amikor így kezdtél gondolkozni?

- Azt hiszem, mindig is így gondolkoztam. Nagyon kevés dolgot tudtam - a szó klasszikus értelmében – komolyan venni. A Föld a leggyönyörűbb játszótér, és az élet a legszebb hobbi.  Ha pedig így állunk hozzá, attól kezdve túl nagy baj nem lehet. Van olyan, hogy felhívom egy ismerősömet, ha megyek egy ismeretlen városba, hogy jöjjön velem. Mert egyedül sz*r eltévedni, de ketten már lehet röhögni. Nem baj, ha ő se lát, ő se járt ott soha, de ha ketten szerencsétlenkedünk, legalább egymáson röhöghetünk. Ha egyedül állsz egy tér közepén a virágláda mellett, az úgy nem poén. Legalábbis a kívülállóknak biztosan nem.

- Nagyon élők a sztorijaid. Amiről mesélsz, mind megtörtént veled?

- Azért van egy évben kevés fellépésem, mert nekem nagyon komoly kitételem az, hogy mit elmesélek, az szó szerint úgy történt meg. Nem teszek hozzá, nem veszek el belőle, legfeljebb más történeteket is hozzáfűzök, amik szintén velem történnek meg, és így alkotnak egy hosszú gondolatláncot.

- Milyen út vezetett a Showder Klubba?

- A Dumaszínháznak van egy szabadmikrofonos tehetségkutató estje, a Fiatal Félőrültek Fesztiválja. 2013-ban én is kipróbálta magam. Kaptam öt percet, a közönségnek tetszett, elkezdtem lejárogatni, aztán az ötödik-hatodik alkalom után az esemény két mentora, Csenki Attila és Felméri Péter megkérdezte, lenne-e kedvem szintet lépni. És volt. Így jött a tévé, majd a Rádiókabaré.

- A többiek mernek veled tréfálkozni?

- Alapvetően azért nem mernek, mert ez tőlem hangzik jól. Mint Ráskó Eszter a Dumaszínháznál. Ő poénkodhat a kövér nőkön, mert ő is az, annak tartja saját magát. De, ugye, ha az érintett mondja, poén, ha más, akkor bunkóság.

- Elmondod, hogyan született meg Európa egyetlen vak humoristája? 

- Volt egy veleszületett zöld- és szürkehályog kombinációm, jobb szememen nem is láttam soha. A ballal pedig úgy alakult a dolog, hogy általános iskolában volt egy nagyon szerencsétlen balesetem. Ugye milliószor halljuk gyerekként, hogy ne rohangálj, figyelj oda, ilyenek, s az ember mindig megvonja büszkén a vállát, jó-jó, Mari néni, majd a maga korában én is lassú leszek… és egy ilyen alkalommal egy L-alakú folyosón berohantam a kanyarba, és szemből, futva kiléptek. Nekem volt lassabb a reflexem,  a szemben lévő, hogy tompítsa az ütközést, felemelte a kezét, én pedig nyitott szemmel belerohantam a keze élébe. És ott, abban a pillanatban az egyetlen látó szemem erőtejesen roncsolódott. Persze, szófogadatlan gyerekként nem büszkélkedtem el vele otthon. Megjelent egy sötét folt a látómezőm közepén, gondoltam, amekkorát kaptam, csoda, hogy megmaradt egyáltalán. Na, én azóta nem kívánok születésnapi torta mellett! Ugyanis ez 1997-ben, a 11. születésnapom reggelén volt, másnap, szombaton pedig, a családi ünnepségen a gyertyaelfújásnál azt kívántam, hogy egy darabig ne kelljen suliba menni. Hát hétfőtől másfél hónapig voltam kórházban, instant nem kellett suliba menni.

- Akár el is mosolyodnék, ha nem látnám a sztori végét.

- Hétfőn kiderült, hogy a szemlencse a lencsetokkal együtt leszakadt az ütközéskor, és mivel nem kapott tápanyagot, abban a pillanatban gyakorlatilag elmeszesedett, és 3-4 napja úszkál benne, mint a repeszszilánk, és nagyon szépen lebontotta a szem belsejét. Ezt követően hat éven keresztül próbálták összehegesztgetni, és 2003-ban született meg a döntés, hogy a megmaradt látásmaradvány és a hozzá társuló fájdalommennyiség aránytalanul viszonyul egymáshoz, és akkor inkább legyenek zsebre rakható szemeim, de éljek azokkal teljes életet.

- Lelkileg hogy zajlott az folyamat, melynek végén kiműtötték a szemgolyóidat?

- Én ezt minden további nélkül elengedtem. Igazából, ha valami nagyon nem megy, akkor sokkal rosszabb erőltetni, és csak nyeli el az energiát. Ez egy olyan körülmény, amin nem fogok tudni változtatni. Azt is szoktam mondani, hogy ha a vakságra, mint problémára tekintek, az elfoglalja a tudatomnak a kétharmadát. Mindent bezár, és azt a problémát én minden áron meg akarom oldani, de nem fogom tudni. Ez egy körülmény, és a napi problémákat kell ezzel a plusz nehezítő körülménnyel megoldani. Mert ugyanennyi erővel lehetnék alacsony, kövér, szőke, nő, bármi… ez mind-mind csak körülmény. A problémák nem itt kezdődnek.

- De ettől kezdve, gondolom, jöttek csőstül újabbak.

- Problémát csak mi magunknak tudunk létrehozni. Az életben megtapasztalandó körülmények, és megoldandó feladatok vannak. Semmi más. Hogy melyikből csinálunk saját magunknak a problémát, az mind az egyéni döntésünk. Hogy hogyan tekintünk egy dologra, hogy egy megoldandó feladat, egy kihívás, egy tanítás van előttünk, vagy egy plusz körülmény, amit be kell építenem a játékba… Mint a Monopolyban. Most épp ilyen kártyát húztam, ezzel kell tovább menni. Probléma akkor lesz belőle, ha én problémát csinálok belőle magamnak. Egy ideje igyekszem nem így tenni.

- Tehát te a humoron keresztül mutatod meg az embereknek, hogy igazából nincsenek is problémáik?

- Ha valaki magának csinált problémát, akkor én nem fogom neki ezt mondani. Épp ellenkezőleg! Azt fogom mondani, nekem nincs problémám, és nagyon együtt érzek veled, mert te csináltál magadnak. Én úgy szeretek fellépni, hogy én jól érezzem magam, és ha a közönség is jól érzi magát, az engem nem zavar.

- A kecskeméti előadásotokon több látássérült is ült a nézőtéren. Milyen az, amikor vak ember a vaknak poénkodik?

- A klasszikus, ami a szójátékra épül, az nekik nem új. Nyilván, az nekik ugyanúgy a mindennapok része. Tudjuk a stand up-ból, de magából a kommunikációból is, hogy szükség van a közös háttér információra. Meg lehet őket is mozdítani, de oda más gondolatok kellenek. Amit mi csinálunk, az egy alapvetően érzékenyítésre épülő konstrukció, ahol pont az a cél, hogy kicsit belerángassunk ebbe a közegbe külsősöket, ebbe a körülménybe egy kis betekintést nyújtsunk, és mégis megvan az embernek az a biztonságérzete, hogy ő nincs benne, le tudja venni a szemkötőt a játék végén, most nem ciki, ha nevetnek rajta, vagy ő nevet másokon. De azért mégis megérinti mindez. Mert vannak olyan helyzetek, kisfilmekből is ismert helyzetkomikumok, amiken az adott pillanatban nevetünk, a következőben meg szemen köpjük magunkat, hogy hogy tehettünk ilyet.

- Tulajdonképpen mi az, amit egy vak ember egy látótól vár egy-egy szituációban? Anélkül, hogy tolakodásnak venné, vagy érezné a szánalmat?

- Én a világon semmit nem várok. A várakozás egy olyan dolog, ami beszűkíti a tudatot. Megszünteti a tudat végtelenségét, mert ha várok valamit, az olyan, mint amikor keresek egy inggombot a dobozban. Eldöntöm, hogy oda egy fehér, kerek, kicsit gomb kell. És lehet, hogy eldobok negyven olyan színűt, ami tök jó lenne, fel is dobná az inget, de nem egyezik a várakozásaimmal, mert én oda fehér kicsit kereket keresek. Igyekszem inkább nyitott fókusszal járni, minél több mindent befogadni, minél több mindent megismerni, mert minden a fejlődési utat szolgálja.

- És a hozzád hasonló embertársaidat hogyan lehet meggyőzni, hogy ők is így gondolkodjanak?

- A hozzám hasonló embertársak azért hozzám hasonlóak, mert ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Attól, hogy valaki szintén vak, még nem lesz hozzám hasonló. A különböző fogyatékossággal élők között van az a fogalom, amit én kevésbé tartok hasznosnak: a sorstárs. Volt olyan, amikor tőlem is megkérdezte egy vak, hogy te is sorstárs vagy? És nekem felcsillant a szemem! Még egy boldog, elégedett ember! Ja, nem, mondta. Hát, akkor nem vagyunk sorstársak, sajnos, feleltem. Mert a hozzám hasonló emberek ugyanúgy gondolkodnak, mint én, azért hasonlóak. Hogy a többi vaknak hogyan lehetne megtanítani mindezt, nem tudom. Mert nem tanító vagyok, csak az életem mesélője.

(Forrás:a HIROS.HU)

Focizik, flexel, sziklát mászik, és fegyverviselési engedélye is van Sulyok Péter vak stand uposnak

Sulyok Péter önként választotta kamaszkorában a teljes vakságot. Ma valószínűleg ő a világ egyetlen vak programozó-masszőr-vízvezetékszerelő-humoristája.

Fotó: Neményi Márton

„Na, gyerekek, ki akarja kézbe venni a tavalyi szemeimet?” – ez a kérdés még csak nem is az egyik stand up esten hangzik el Sulyok Pétertől, hanem egy iskolai érzékenyítő órán a Nógrád megyei Dorogházán. Azt mindenesetre jól érzékelteti, hogy Péter mindenféle közönséget egyaránt kíméletlenül és humorral szembesít a látássérültek életével és azzal, ahogy ezt ő személyesen megéli.

„Pár éve vesztettem el vakként a vízicsúszda-szüzességem: az egyik barátom felcsábított a kiskunmajsai strand csúszdájára. Nem tudok úszni, fogalmam sem volt, hogy hova érkezünk, milyen mély lesz a víz, addig meg mi történik velünk, de lehetőség volt a közös csúszásra, így megnyugodtam. A sikeres landolás után egyből bátor lettem, mondtam, hogy mehetünk egy kategóriával feljebb, és megpróbálok egyedül lejönni. A barátom csak azt nem említette, hogy ez egy nyílegyenes, kábé 35 méteres pálya… Mire leértem, rájöttem, hogy az egész élet olyan, mint vakon vízi csúszdázni: tudod, hogy bármikor vége lehet, fogalmad sincs, hogy mikor lesz az, addig pedig sikongatsz, de hogy örömödben vagy félelmedben, az már az egyéni döntéseden múlik” – összegzi ars poeticáját Sulyok Péter az A38 hajó teraszán, ahol egy cégnek tartott stand up előadása után ülünk le beszélgetni.

A kora nyári hétnek még csak a közepén járunk, de hétfő óta láttam már őt a Rádiókabaré felvételén szépkorúakat megnevettetni, egy nógrádi falucskában kiskamaszokat ámulatba ejteni, és magabiztos öltönyös férfiakat sokkolni – az egyikük azzal viccelődött Péter előadása után, hogy a vak fiúnak bármit előadhat a saját méreteiről, félelmet kelthet benne, az úgysem tudja ellenőrizni, mire Péter aduászként felmutatta neki a fegyverviselési engedélyét. Hogy talál célba valaki, akinek még a szemei sincsenek meg? Egyáltalán hogy jut eszébe pisztolyt venni a kezébe? Nem csak ezek a kérdések merülnek fel Péter különös élettörténetével kapcsolatban. A válaszok pedig igazából nem is a vakság természetéről, megéléséről szólnak, hanem az élet alapvetéseiről. Jöjjenek szépen sorban.

Eljátszani a vakot

Péter gyenge, szürke és zöld hályoggal borított szemekkel született és élte a gyermekéveit, de az okos, életvidám, sportos fiút ez a hiányosság nem vetette vissza semmiben: jól tanult, járta a természetet, sokat mozgott. A folyamatos fájdalom önuralomra tanította, és arra, hogy élvezze ki azt, ami és ahogy adatik. Nem is sorscsapásként emlegeti azt a balesetet, amelyben a jobbik szeme szinte teljesen megsemmisült. Az iskolai érzékenyítő órán borzongó gyerekhallgatóságnak úgy meséli: „A jobb szememmel nem is láttam soha, a bal szememet pedig iskolai keretek között hagytam el. Veszélyes üzem iskolába járni! Rohantam egy L-alakú folyosón, beugrottam a kanyarba, és szemből kiléptek…” Az osztályba járó félig vak kislányt megnyugtatja, hogy vakok közt félszemű a király, aztán a saját gyerekeiről mesél, arról, hogy mi mindent és hogyan tud játszani velük, például focizni egy nejlonzacskóba csomagolt labdával. Minden mondatából az életszeretet sugárzik, és az, hogy – ahogy a csúszdás tanmese is mondja – felfogás kérdése, hogyan állunk hozzá az esetleges hátrányainkhoz, hogyan kompenzálhatjuk vagy fordíthatjuk a javunkra őket.

Péter szerint a látáson kívüli érzékelésünk méltatlanul elhanyagolt: egy vak ember számára sok élvezetet és megannyi információt tudnak nyújtani az egyéb észlelések. Így lehetséges például, hogy Péter lőtérre jár gyakorolni: hang és hő segíti a célpont megtalálásában.

„Nem ragaszkodtam a látáshoz. Nem akartam fájdalommal és a maradék pici látásomat féltve élni, eldöntöttem, hogy eltávolíttatom a szemeimet – idézi fel Péter. – Még fiatalkorú voltam, a szüleim ehhez valószínűleg nem járultak volna hozzá, ha tudják, hogy van még egy kis maradványlátásom. Ezért aztán egy éven át eljátszottam, hogy teljesen vak vagyok. Egyáltalán nem jelentett vívódást végleg megválni a szemeimtől. A normál szemátmérő 1,5–1,8 cm, az enyém 4,5 volt, iszonyatosan feszítette a szemgödrömet. A műtét előtti héten még elmentem egy nehézterepi túrára a Pilisbe, mondván, hogy utána úgyis annyit fogok aludni, amennyit akarok. Kötelező jelleggel megkaptam a pszichológust. A műtét előtti délutánon felébresztett, bökdösött, hogy jött beszélgetni a holnapról. Mondtam neki, hogy éppen az altatásra gyakoroltam. Azt válaszolta: azért jöttem hozzád, mert neked holnap ki fogják venni a szemedet. Ja, mondom, ha ezért jött, megpróbálhatom megfűzni a profot, hogy egy szeletet tegyen félre magának belőle. Nem volt több kérdése. Mivel ez a saját döntésem volt, így nem féltem tőle. Alapvetően nem félek a változásoktól. Mert a változás, a mozgás, az maga az élet, ha megijednék a változástól, magától az élettől rettegnék.”

Péternek azóta üvegszemei vannak, amelyekből évente újakat kap. „Kár, hogy nem maradtál tegnap – mondja nevetve. – A nyolcadikosok nem elégedtek meg a tavalyi szemeimmel, a mostaniakat is kézbe akarták venni.”

A nógrádi falucska iskolájának életét alaposan felbolydította Péter csapata, a Vakok és Gyengénlátok Nógrád Megyei Egyesületének érzékenyítő különítménye, amely végiglátogatja a megye iskoláit, hogy bemutassa a látássérültek mindennapjait, az általuk használt eszközöket. Céljuk, hogy leszámoljanak a sztereotípiákkal, és a gyerekeknek természetes kapcsolatuk alakuljon ki a vaksággal, a vakokkal: érezzék, mikor hogy segíthetnek nekik, és ne legyenek zavarban a társaságukban. Az a gyerek, aki bekötött szemmel egy bot segítségével végigbotorkált az akadályokkal teli osztálytermen, aki megkapta a nevét Braille-írással leírva, aki kézbe vette Péter szemeit, vagy választ kapott tőle a kérdéseire, valószínűleg sosem fog aprót nyomni egy várakozó vak ember kezébe – ahogy azt Péterrel nemegyszer megtették (ezek a történetek visszatérő elemei stand upos előadásainak).

A fiatalember alig várja a kérdéseket – gyerektől, felnőttől, bárkitől, nem lehet zavarba hozni. „A vakok közül sokan nem tudják kezelni a kérdéseket, mert azt hiszik, hogy szándékosan kérdeznek hülyeségeket, például hogy honnét tudom, hogy rendesen kitöröltem-e a fenekem. Ezen nincs miért megsértődni. Azért kérdezi az illető, mert nem tudja elképzelni, hogy mit csinálna ebben az esetben.”

A valaha kapott legérdekesebb kérdésnek azt tartja, hogy gyűlölt-e már valakit azért, mert lát. „Gyűlölni sosem gyűlöltem ezért senkit, de volt már, hogy nagyon irigyeltem azt a férfit, akit helyettem választottak. A hölgynek, akivel alakulóban volt a kapcsolat, én nem tudtam megadni az autó kényelmét, ő viszont igen.”

Lenne egy dobozos autóm

Sérelmeket azonban nem dédelget, és hiányérzete sincs. Barlangászik, sziklát mászik, bringázik – tagja a Tandem-Szem Kerékpáros Egyesületnek. „Nem szoktam olyasmin gondolkodni, hogy de jó lenne ezt vagy azt tudni csinálni. Nem problémaként tekintek arra, hogy vak vagyok. Ha azt tenném, akkor az lefoglalná a tudatom kétharmadát, mert meg akarnám oldani, de azt ugyebár nem lehet.”

Ahogy mondja, az agya megtanult látni, tehát nem a feketeségbe bámul. „Szürkeárnyalatos a kép, látom most az asztalt és a kontúrodat, mögötted a Dunát. A sok egykori és friss infóból az agyam folyamatos filmet vetít.” Ha valami technikai csoda folytán Péter visszakaphatná a látását, akkor – állítása szerint – valószínűleg felelősségteljesebben használná. „Nálunk családi hagyománya van a militarizmusnak, sok a katona. Ha nem veszítem el a látásom, talán elestem volna Afganisztánban – csak a játék kedvéért. Az ember általában arra használja az erős képességeit, hogy kiszolgálja önnön gyengeségeit, ezt azóta értettem meg, hogy egy fontos képességemet elvesztettem. Ha visszakapnám, már máshogy használnám.”

A katonaságról nem mondana le, legszívesebben talán a katasztrófavédelem tagja lenne. „Végeredményben most is azt csinálom, hogy olyan embereknek segítek, akiknek nincs meg a megfelelő képességük, eszközük, hogy kezeljék a problémájukat. Többek között önkéntes véradó vagyok, és nagyon sok embert támogatok személyesen is: hét-nyolc ember boldogulását (tanulmányai befejezését, a lakhatása megoldását, munkába állását) segítettem már elő. Az e-mail-címem is a »szemtelen Peti« és a »segítőkutya« szavakból áll össze. Ezt próbálnám még inkább kiteljesíteni. Lenne például egy dobozos autóm, amibe beférne a mostani teljes műhelykészletem, és sokkal több problémás élethelyzet megoldásában tudnék aktív résztvevő lenni.” Péter ugyanis tolóajtót készít, fürdőszobát burkol, konyhaszekrényt barkácsol. Egészen fiatalon, kényszerűségből gyakorolta be magát a szakmába. Úgyhogy megint vissza kell ugranunk az időben.

A frissen megvakult és ajkai illetőségű gimnazista Péter őrülten beleszeretett egy budapesti lányba, és úgy érezte, képtelen nélküle élni. Egy év alatt két tanévet végzett el (immáron vakon) az iskolában, 17 évesen leérettségizett, és felvett egy halom lakáshitelt, hogy Budapesten megteremthesse a közös családi fészküket. „A felújítást nagyrészt magam végeztem, és hátizsákban cipeltem haza az összes anyagot. 50-60 kilónként cígöltem haza a járólapot, csemperagasztót, padlószőnyeget. Ebben az időszakban rengeteget szenvedtem fizikai értelemben, tisztán emlékszem: 118 forint volt a tescós félbarna kenyér kilója, 109 a félkilós margarin, napi három szelettel kitartott egy hétig. Eljártam a hatórás munkámba, hazacipeltem a cuccot, otthon ledobtam a hátizsákot, és elkocogtam véreset hányni. Aztán szilveszterkor azt mondta a lány, hogy úgy érzi, hogy ez az időszak túlságosan megkérgesített engem, ami megijesztette őt, és akkor inkább mégsem maradna velem. Ott álltam a szerény jövedelmemmel, amiből éppen csak fizetni tudtam a hitelt. Ilyenkor már nincs visszaút, csak előre menekülhetsz, nem ülhetsz vissza az iskolapadba.” Péter így OKJ-s tanfolyamokon képezte magát informatikussá és masszőrré, emellett pedig mind több barkácsolós, felújítós munkát is elvégzett az ismerősöknek. „Sok mindenhez értek, de semmihez sem igazán – vallja be. – Vannak, akik nálam sokkal jobban masszíroznak. De nem biztos, hogy ők is meg tudják szerelni a masszázságyat, ha kiesik belőle egy csavar, vagy képesek elbeszélgetni a vendéggel a KRESZ-szabályok megváltoztatásának hosszú távú következményeiről, és számítógépes vendégnyilvántartást készíteni.” Látó és szakképzett kollégái leginkább időben tudják felülmúlni az asztalos- és vízvezeték-szerelő munkáját. Egyelőre csak az ismerősöknek és azok ismerőseinek dolgozik, hiszen „el lehet képzelni, hogy mit szólna az egyszeri megrendelő, ha megjelenne nála a vak kivitelező”.

Kinek szar az élete?

És hogy egyáltalán és általában mit szól a világ Péterhez? Akiket éppen nem nevettet meg, azok közül sokan ferde szemmel tekintenek rá. „Átlagos reggel, Budapest, mennek az emberek, mindenkinek pörög a beszűkült tudatában a kisfilm: rossz a házasságom, kevés a fizetésem, szülőire kell mennem stb. Majd meglát egy kerekesszékest vagy fehérbotost, kiderül az ég, ennek a szerencsétlennek mennyivel szarabb az élete, mint az enyém. És akkor egy ilyen szerencsétlennek gondolt kiáll a színpadra, sztorikat csinál abból, ahogy él, és látszik, hogy élvezi. Az illető visszazár. Úristen, még ennek is jobb, mint nekem, mégis az én életem a legszarabb. A legtöbb ember még nem áll készen arra, hogy természetesnek vegye a működésemet. A látássérült társadalom tagjai sem. Sem a vakoknak, sem a többségi társadalomnak nem vagyok elég vak. Így egyszerre szemlélhetem mindkét oldalt anélkül, hogy bármelyiknek igazán megszokott részese lennék” – összegzi.

Bár az iskolai érzékenyítő órákat fontosnak tartja, stand up előadásain nem azért adja elő a vakok helyzetét feltáró gegjeit, hogy valamiféle missziót teljesítsen. „Én ezt nem azért csinálom, hogy a vakoknak jó legyen. Azért csinálom, mert az emberek igénylik, kifizetik, nekem pedig nem kell robotolnom a megélhetésért. És legfőképpen azért, mert nagyon élvezem. Amikor annak idején call centereket építettem, 11 nagy cégnél helyeztem el látássérülteket. Ott annyi negatív visszacsatolást kaptam a kvázi sorstársaimtól, hogy nem érzem feladatomnak, hogy a vak társadalomnak mindenáron segítsek.”

Péter sokat dolgozott és keresett egy évtizeden át, így most már a nem magas összegű, de biztonságot adó rokkantsági ellátása mellett azzal foglalkozhat, amit szeret, ami szórakoztatja: fellép a Rádiókabaréban, a Showder Klubban és bárhol, ahol nevettetni kell, illetve Békaperspektíva nevű formációjával céges csapatépítőket tart, amelyek a szemléletformáló előadás, a motivációs tréning és a stand up keverékei. A Békaperspektíva célja a fogyatékkal élőkkel szembeni félelmek feloldása játékos keretek között a felnőtt dolgozótársadalomban. Péter látó társával, Viktorral kontrasztot mutat látók és nem látók között, gondolkodásra és közös játékra hívja a résztvevőket, melynek során többek között megtapasztalható, hogy hasonló állapot-e a vakság és a buliból hazafelé dülöngélés. Mindemellett masszőrként is dolgozik, és sok önkéntes feladatot is elvállal, például tibeti technikán alapuló pránanadi kezeléseket ad. 2017-ben Nógrád megyében megkapta az év önkéntese díjat, és a köszönőbeszédére készülve rájött, hogy a jó cselekedetei nem tekinthetők önzetlennek, hiszen folyamatosan fejlődik általuk, és büszke lehet magára. „Baromira élvezem az életet, az életemet. Aszerint választok feladatokat, munkát, elfoglaltságot, hogy nekem az örömet okoz-e.”

Igaz barát a körfűrész mellett

Péter a magánéletében is a teljességet éli meg. Sok kedves ismerőse van, „de igazi barát annyi, hogy ha egy kezemen megszámolom, marad hely a körfűrésznek is. A legjobb barátomat az utcán ismertem meg. 14 évvel ezelőtt Lágymányoson sétáltam, amikor leszólított, hogy egy gyönyörű oldtimer Skoda van előtted, kár lenne a fényezéséért. Beszélgetni kezdtünk, hazáig folytattuk, azóta már szavakra sincs szükségünk, órákig tudunk csöndben ülni egymás mellett, és pontosan tudjuk, mit érez, gondol a másik. Nagy tanítómesterek lehetnek így egymással.”

A fiatalember nemcsak legjobb barátját „szerezte” az utcán, számtalan kapcsolata, köztük romantikus is indult már hasonlóan, tulajdonképpen vaksága okán – ezek sajátossága, hogy bár az első lépést értelemszerűen nem ő teszi meg, mégis tőle igényel nagyobb energiát a szituáció továbbgördítése, a másiknak esetleg zavarba ejtő helyzet oldása. Interneten, rendezvényen, sokféle helyszínen ismerkedett már meg hölgyekkel, akikkel kapcsolatban szintén előnynek érzi vakságát. „Nem visz tévútra az első pillantás benyomása – mondja. – Számomra a kisugárzás, a személyiség tesz vonzóvá valakit.” Azt mondja, hogy a párkapcsolatok terén a látássérült embereknél is ugyanaz a szabály érvényes, mint az átlagos esetekben: legyen tisztázva, hogy ki mit igényel a másiktól. Ez persze egy vak–látó párosnál behozhat egy segítő–segített szerepet, de ha az alap le van fektetve, akkor ebből sem kell, hogy probléma legyen.

Most éppen „el nem döntött kapcsolati struktúrában él” az elvált férfi, aki fiatalon házasodott, korán vállalt gyerekeket, és úgy véli, pont ez okozhatta a házassága végét. „Szépen zártuk le a kapcsolatunkat, a gyerekek sokat vannak velem, de nincs kötelező láthatás, akkor jönnek, ha szeretnének. Nem bírom a kényszert, és mást sem tennék ki ennek.” Apaként sem érzi hátrányát a vakságának, mindig mindent csinál a gyerekeivel, amit más aktív szülők: viszi őket ide-oda, sportol velük.

Felszínesen úgy összegezhetnénk, hogy Péter tök normális életet él: dolgozik, sportol, gyerekeket nevel, randizik, hobbijai vannak. Ha azonban végighallgatjuk egy estjét, vagy csak leszólítjuk a villamosmegállóban a mindig hatalmas hátizsákot viselő, a hóna alatt egy körfűrészt szorongató, naponta a fél országot átszelő fáradhatatlan fiatalembert, és elbeszélgetünk vele, akkor rájövünk, hogy egyáltalán nem illik rá ez a jelző. Az érzékenyítő iskolai tanórán egyesületi társa úgy mutatta be: „ez itt Péter, az élő bizonyítéka annak, hogy az ember látássérültként is teljes életet élhet.” Péter ezt azzal egészítette ki: „és annak is, hogy nem minden vak normális.”

(Forrás:nlc.hu)