A Voice című zenés tehetségkutató tévéműsornak köszönhetően 16 éves kamaszlányként ismerte meg az ország Agárdi Szilviát, aki most az Indexnek mesélt arról, hogy mára végzett közgazdászként, HR területen dolgozik, miközben saját vállalkozása sorsát is egyengeti. A zenéhez sem lett hűtlen, legújabb terve, hogy friss lendülettel képviselje sorstársai, a látássérültek ügyeit.
Fotó: Trenka Attila / Index
Szakdolgozatában a megváltozott munkaképességűek, ezen belül is a látássérültek karrierlehetőségeit kutatta. Milyen munkaerőpiaci kilátásai vannak ma egy fogyatékossággal élőnek, ezen belül is egy látássérültnek?
Meglepő, hogy az említett téma itthon összességében mennyire feltáratlan terület. Akárcsak az, hogy Magyarországon milyen sokan nincsenek tisztában az integráció és a szegregáció fogalmával. Ugye, az utóbbi azt jelenti, amikor azonos problémával küzdő emberek együtt tanulnak, egy közösségben élnek. Az integráció, amelyben én is nevelkedtem, ennek pont az ellenkezője. Az integrációval szemben a szegregáció magában hordozza annak veszélyét, hogy a fogyatékkal élő személy a saját közegéből kikerülve azt tapasztalja, a többiek nem értik a problémáit. Ezért félő, hogy ettől hamis bűntudatot kezd érezni, magába fordul, így képtelen átvenni a társadalom ritmusát, emiatt még jobban elszigetelődik.
Ezek szerint egy látássérült ma viszonylag nehezen tud elhelyezkedni?
Igen, mert egyfelől a munkaadók nincsenek felkészülve, például nincs nagyítóprogram a számítógépeken, ahogy az épületek sincsenek akadálymentesítve, valamint a munkahelyi kollektíva sem fogadná jól az illetőt. Másrészt maga a látássérült személy sem mer kilépni a munkaerőpiacra, mert fél a kihívástól, pont a szegregált nevelődés miatt. Kijárja az iskoláit, jó esetben nagy nehezen leérettségizik, majd elmegy call centeresnek. Banálisan hangozhat, de közülük sokan már eleve azért esnek ki egy állásinterjún, mert kevésbé igényesek a megjelenésükre. Bemegy gyűrött pulóverben, zsíros hajjal, pedig tisztában kellene lennünk azzal, hogy a látók márpedig vizuálisak. Ennek ellenére én is megtanultam a ruhák anyaga alapján csinosan felöltözni, akárcsak kisminkelni magam, és figyelni arra, hogy szépen álljon a hajam. Nem azért, mert ez a legfontosabb dolog az életben, hanem, mert a világ vizuális. Én hiába nem vagyok az.
Ebben különösen nagy szerepe van a családi háttérnek, hiszen ab ovo nem a gyermek döntése, hogy melyik rendszerben fog tanulni, felnőni. Önt végül miért nem íratták be a vakok intézetébe a szülei?
Nyilván vannak családok, ahol a körülmények nem teszik lehetővé, hogy saját körben, speciálisan foglalkozzanak a gyermekkel, így rákényszerülnek, hogy intézetbe adják, ahol a kicsi megkapja a megfelelő támogatást. Miközben teljesen meg lehet érteni őket is, én mégis azt mondom, hogy nekem nagy szerencsém volt. Édesanyám egészen újszülöttkoromtól rengeteg fejlesztő játékot játszott velem, a szüleim külön is hordtak fejlesztésre, miközben mindig is úgy kezeltek, mint a három másik, látó testvéremet. Engem is ugyanúgy elvittek például szénabálát mászni, bungit építeni, a Balatonhoz fürdeni, stb. Az óvoda végével édesanyámat is sokan biztatták, hogy adjon be Budapestre a vakok intézetébe. Ő viszont nem szerette volna, ha ilyen fiatalon elszakadok a családtól, ami hatalmas törés lett volna mindenkinek.
Ezek után egyedüli vak kislányként mennyire ment zökkenőmentesen a beilleszkedés az általános iskolában?
Édesanyám rengeteget kilincselt, és – egy kivételtől eltekintve – mindenütt elutasították, mert effektíve fogalmuk sem volt, hogyan álljanak hozzám. Nem csoda, mert 2003-ban, amikor elsős lettem, még kevésbé, sőt egyáltalán nem volt divat az integráció. Az intézményt, ahol tanultam Reziben (egy kis Zala megyei község, Keszthelytől 8 kilométerre – H. A.), a gyógypedagógia szempontjából akkor nyilvánították kiemelt intézménnyé. Ez többek között azt jelentette, hogy a szakemberek, a pedagógusok folyamatosan jöttek hozzánk az ország minden tájáról tanulni, mi pedig nyílt órák keretein belül mutattuk be, hogyan lehet egy velem egy cipőben járó gyereket a többiekkel együtt tanítani, hogyan viszonyulnak hozzám az osztálytársaim, stb.
És hogyan?
Például tesiórán én is futottam a többiekkel a Coopert-tesztet, egyszer látók közt meg is nyertem egy futóversenyt, ahogy rajzpályázatra is küldték be rajzomat. Az osztályfőnököm nagyon szépen elmagyarázta a többieknek, hogy a Szilvinek van ez a problémája, ami valójában nem is probléma, és ő ugyanolyan, mint ti. Csoportokban tanultunk, tanulópárokat alkottunk aszerint, hogy kinek mi az erőssége és a gyengesége.
Azóta mennyit fejlődött a rendszer? Az édesanyja ma mennyivel lenne könnyebb helyzetben?
Azóta legalább 180 fokos fordulat következett be. Mára számottevően több pedagógus áll készen a fogyatékossággal élő gyerekek fogadására, illetve maguk az intézmények is jóval több támogatásban részesülnek mind eszközök, mind a fejlesztések terén. Miközben a modern technológiának hála, egyre fejlettebbek a látássérültek tanulását segítő olvasóprogramok és társaik. Ahhoz képest, hogy annak idején én még ugyanolyan nyomtatott tankönyvet kaptam, mint az osztálytársaim. Legfeljebb olvasótévével olvastam a leckét, mert van egy kis maradványlátásom.
Ugorjunk az időben! Hogyan zajlott, mennyire volt küzdelmes az egyetemi élete?
A Metropolitan Egyetemen tanultam Budapesten, ahol szintén nagy szerencsém volt, mert mindig megkaptam a lehetőséget, hogy szóban feleljek a zh-kon és a vizsgákon. A nagyítóprogram felolvasta a jegyzeteket, én pedig memorizáltam ezeket. Emlékszem, amikor érettségiztem, az egyik középiskolai tanárom azt mondta, csak közgazdásznak ne menjek, tanuljak inkább pszichológusnak, vagy válasszam a zenei pályát és iratkozzak be a konzervatóriumba.
És ön csak azért is a gazdasági vonalat választotta, miközben sokan gondolnak egyet arról, hogy kizárólag mely szakmák valók egy látássérült, vak embernek?
Tény, hogy ezek után nem volt könnyű, különösen a statisztika, a gazdasági matematika és a pénzügytan, és persze akartam bizonyítani, hogy ezen a mezsgyén egy látássérült is el tud indulni. Miközben nem egy árnyalata van annak, mikor látássérültként valaki azt mondja, márpedig én nem állok be a sorba. Könnyen lehet, hogy a háttere, a körülményei nem teszik lehetővé, hogy kiélje az ambícióit. Sokszor leginkább azért, mert nem tudják, hogyan kell jól bánni az illetővel. Másrészt nemegyszer maguk a látássérültek zárkóznak be, nem mondják el a külvilágnak, hogy pontosan mire lenne szükségük.
Ön szerint mi a helyes hozzáállás? A többségi társadalom hogyan tud jól segíteni?
Talán a legnagyobb segítség a nyitottság, a kommunikáció és a kreativitás. Gyakran érzem azt, hogy Magyarországon sok ember inkább befelé él, ahelyett, hogy nyitna a másik ember felé. Szintén fontos lehet, ha egy látó elutasítást kap egy látássérülttől, ezt ne vegye egyből magára, ne tartsa személyeskedésnek. Többször találkoztam már azzal a reakcióval, hogy ő többet nem segít látássérültnek, mert a múltkor is milyen csúnyán elutasította, rászólt, amikor át akarta kísérni a zebrán. Közben lehet, hogy annak a látássérültnek épp rossz napja volt, nem ismerjük a hátterét. Ettől még nem szabad feladni, mert jól jön a segítség.
Ehhez képest miben ragadható meg a másik oldal, a látássérültek felelőssége?
Említettem, hogy sok látássérült bezárkózik, ezáltal a kisugárzásával is a csak megközelíthetetlenséget fogja közvetíteni. Ezek után én arra helyezném a hangsúlyt, hogy a látássérült emberek is merjenek nyitni, változtatni, új dolgokat kipróbálni, stb.
A diploma után önnek mennyire volt mély víz, ha tetszik, életstílusváltás, amikor kilépett a munkaerőpiacra? Ez nyilván sokaknak – látássérültségtől függetlenül – is kihívásokkal teli folyamat.
Mivel az éneklés révén rengeteg emberrel találkoztam, és mindig is igyekeztem a kapcsolataimat tudatosan építeni, már az egyetemen lett munkahelyem, egy cégnél HR-asszisztensként helyezkedtem el.
Hang alapján mi mindent lehet egy leendő munkavállaló alkalmasságáról megállapítani?
Azt vettem észre, a látók általában a benyomásaik 70-80 százalékát a vizualitásra teszik fel, milyen a sminkje, a test beszéde, hogy ül, hogy tartja a kezét, stb. És legutoljára a hangokra figyelnek. Miközben rengeteget elárul egy ember személyiségéről, hogy az illető mennyire lelkes vagy épp megbízhatatlan.
Jelenleg is HR-esként dolgozik?
Igen, miközben a Baptista Szeretetszolgálatnál is dolgozom, illetve évek óta működik a saját vállalkozásom, főként zenei és reklámvonalon. Továbbá fellépéseket is vállalok, és érzékenyítő előadásokat is tartok – elsősorban iskolákban – a jövő generációjának arról, hogy miként segíthetnek egy látássérült embernek.
Nagy sportember hírében áll. Ennyi munka mellett mikor marad ideje edzeni?
A magánéletembe belefér a sport is, mert egyelőre nem talált rám a szerelem.
Az ismerkedés során általában hogyan állnak hozzá a férfiak egy csinos, diplomás, sikeres, fiatal látássérült lányhoz?
Eddig rengeteg vakrandim volt. De a viccet félretéve, nem vagyok könnyű helyzetben. Amikor felcsapják a közösségi oldalaimat, és írnak, a fiúkat viszonylag sűrűn fel kell világosítani, hogy figyelj, egyébként nem baj, hogy nem látok? Ne hülyéskedj, ez nem esett le a fotód alapján – jön legtöbbször a válasz. Így számtalanszor magamat is szembesítenem kell azzal, hogy a másik látónak gondol. Azon túl, hogy a másiknak maximálisan el kell fogadnia, hogy ki vagyok, azért is nehéz, mert manapság a lányok futnak a fiúk után, ezért elmarad a klasszikus udvarlási folyamat. De miért is küzdenének értünk, ha egyszerre három nő tálcán kínálja magát? 25 évesen éppen ezért a saját korosztályommal nem, sokkal inkább az idősebb férfiakkal tudok ismerkedni.
Mi a jellemző reakció, amikor közli, hogy nem lát?
Jaj, az nem baj – mondja, aztán eltűnik. Nyilván diszkrécióból nem akar megbántani, vagy pont diszkrécióból jön el velem randizni. Az a baj, hogy sokszor olyan is ír, akinek nem kellene, mert a vak is látja, hogy néz ki.
Gondolt már arra, hogy esélyegyenlőségi aktivista legyen? Többek között azért, hogy akár egy randin toleránsabban, tapintatosabbak legyenek a látók önökkel szemben?
Szeretnék kiállni a sorstársaimért, és fiatalos lendülettel megmutatni, hogy látássérültként is lehet teljes életet élni. Mivel itthon jelenleg 80 ezer látássült ember él, és évente hatezren válnak bizonyos fokú látássérültté, a számok alapján lenne kin segíteni, kinek az érdekeit képviselni.
Mit tapasztal, a döntéshozóknak a látássérült személyekkel szemben melyek az eddigi legnagyobb adósságai?
A problémák igencsak összetettek, éppen ezért elég nehéz egyet is kiemelni. Mert például mindennapi nehézséget okoz, hogy a postán a sorszámkiadó nem beszél, ahogy sok bankautomata sem. Kellő számú zebra máig nincs kihangosítva, a papírpénzeken pedig kevésbé lehet kitapintani a különböző címleteket. Sokszor pedig olyan lesz az akadálymentesítés, hogy az a vaknak a végén többet árt, mint használ, mert nem teszteltetik kellően érintett személlyel, hanem egyszerűen csak megépítik.
Az idei talán egyikünknek sem volt élete csúcs éve. Ön milyen mérleggel zárja a 2020-as évet?
A karantén, az emberi kapcsolatok hiánya és az elszigetelődés jegyében az idei év szerintem a látóknak is a befelé élés éve volt. Én is nagyon sok mindent megvizsgáltam magamban, láttam be nem egy hibámat, hogy mi mindenen kellene változtatni. Igaz, hogy a látásom megromlott az idén azzal, hogy 7-9 százalékról lement 1-2 százalékra, ez is egy újabb lecke volt, hogy az alázatos elfogadást gyakoroljam, és méltóképpen viseljem, amit a sors számomra ad.
Milyen belső erőforrásokhoz tudott nyúlni, amelyek átsegítették a krízisen?
Isten, akiben erősen hiszek, nagyon sokat segített, hogy leküzdjem az akadályokat. Emellett igyekszem úgy megválogatni a barátaimat, hogy pozitív hatással legyenek rám. A családom ezúttal is rengeteget segített, akárcsak a barátnőm, a zongoraművész Kárászi Szilvia. Érdekes, sokan csodálkoznak azon, hogy miért nincsenek látássérült barátaim. Ez nem jelenti azt, hogy elzárkózom a sorstársaimtól. Inkább arról van szó, hogy miután mindig is látók között éltem, így szinte látónak érzem magam.
(Forrás: Index)
