Micsoda vaklárma! Vaksötét van. Te vagy a szemem fénye. Vakon követlek. Ez tiszta szemfényvesztés! Vak vezet világtalant. És így tovább – a fénnyel és a sötétséggel teli kifejezések, a látás-nem látás fordulatai régóta részei a magyar köznyelvnek. De milyen valójában a vak emberek világa? Hogyan működnek, hogyan élik meg ezt a kaotikus, dübörgő valamit, ami a világosban zajlik? Hogyan éreznek az állandó sötétben? Ezzel kapcsolatban számos sztereotípia él a fejekben, pedig ez az állapot is az adott ember életfelfogásától, sőt: a világlátásától függ.
FARKAS NORBERT / 24.HU
Csak semmi tapizás!
– Mit gondolsz, hogy nézhetek ki? – teszem fel a provokatívnak szánt kérdést Gombás Juditnak a látogatásom tizenötödik percében.
– Fogalmam sincs. Honnan tudnám?
– Nem akarod megérinteni az arcomat? Megengedem – biztatom makacsul.
– Te, figyelj, én nem szoktam hozzányúlkálni másokhoz. Különösen nem az archoz. Kínos lenne számomra is, a másiknak is. Olyan tolakodó. Te például szoktál csinálni ilyesmit? Gondolom, nem. Az érintés az egy intim dolog. Meg nem is nagyon érdekel, hogyan néz ki valaki. Elég nekem a hang vagy a hangszín, de főleg az, ahogyan és amit valaki mond.
Úgy látszik, máris mellényúltam. Megkaptam az első leckét.
A konyhában ülünk az asztalnál, és eszegetek a mézeskalácsból, amit Judit maga gyúrt, sütött és díszített. Tökéletesre sikerült, nagyon ízlik.
Judit sudár, sportos, negyven körüli nő. Kicsi gyerekkorában még látott egy picit, erre halványan emlékszik is, de egész további életét sötétben vagy foltok között töltötte. Sötétben, de nem tétlenül. Egyetemi előadó, kutató – doktori fokozattal. Több diplomája is van.
Most jött haza egy szakmai útról Argentínából, a mendozai partner egyetemmel tárgyalt diákcsereügyben. Imád utazni.
Azt mondja, ő látóként sem igen élne más szemlélettel. Na, jó, ne nagyoljuk el: a mindennapok gyakorlatában persze óriási a különbség. De ha egyszer őt már kiskorától komolyan izgatták az idegen nyelvek, a nyelvtani szerkezetek logikája, miért kéne ahhoz látni? Miért ne diplomázhatna spanyol-angol szakos tanárként az ELTE bölcsészkarán? Nyelvet tanulni óriási kaland! Mennyire imádott tanítani, a nyelvtanítás a szíve csücske marad mindig! Általában nyelviskolák és magáncégek alkalmazták, a diákjai pedig mindig könnyen elfogadták, hogy nem lát. Sőt, biztosan tudja, hogy nagyon szerették. Már az első órán megmondta nekik, hogy a leendő házi feladatukat ne papíron, hanem emailben küldjék el neki, mert azt a javításkor tökéletesen tudja kezelni a képernyő-olvasó program segítségével.
De ugyanígy olvas híreket vagy újságcikkeket, könyveket. Semmi extra, ilyen programja ma már minden vaknak lehet. Ennyi. Csak hát, ugye, előbb mindig azon a nyelviskola-igazgatón vagy cégvezetőn kellett túljutni, akinek a döntésén múlott, hogy alkalmazzák-e. Hát persze. Akadt köztük nem egy, aki, amikor megtudta, hogy a jelentkező egy nem látó ember, kicsit kínosan feszengve közölte: elnézést, nem így gondoltuk, nálunk, ugye, annyira a vizualitáson alapulnak a módszerek. „Rendben, bár én úgy tudtam, hogy nem rajztanárt, hanem nyelvtanárt keresnek” – válaszolta ilyenkor Judit. Egyébként, ha éppen az szükséges, a vizuális eszközökkel sem olyan nehéz megbirkózni. Vannak képek, videók, amelyeknek a hátoldalán vakírásban, azaz braille-ben megvan minden, ami kell.
-Viszont amikor meglett a kisfiam, nem tudtam tovább vállalni a cigányéletet, ami a céges tanítással jár. Ugye, munka előtt, reggel hétkor vagy a munkaidő végeztével, késő délután kezdeni a tanórákat már nagyon rázós, ha az embernek pici gyereke van. Ráadásul az apja se látó. Úgyhogy akkor átváltottam a gyógypedagógiai szakra, aztán a diploma után meg ottmaradtam az egyetemen, jelenleg adjunktusként dolgozom.
Judit kisfia most tízéves. Azért a gyerekről sok minden eszébe jut az embernek. Hogy a csudába lehet megoldani egy csecsemő gondos ellátását? Vagy amikor még csak páréves, miként lehet megóvni egy kisfiút, aki a lakásban, a kertben, az utcán mindenbe belefut, mindenen elcsúszik, mindenről leesik? Más oldalról nézve: milyen lehet egyedüli látóként felnőni egy családban?
Judit valahogy ráérez, hogy éppen ezen morfondírozok.
– Nem arra való egy gyerek, hogy támasz legyen. Soha. Egy vak szülőpáros esetében meg különösen nem. Talán kétéves lehetett a fiam, megyünk egymás mellett az utcán, jön szembe egy bácsi, hangosan megdicséri a kicsit: nagyon ügyesen segítesz a mamának. Ez is egy sztereotípia. Nyilván, persze segít valamennyire, vigyázz mama, itt kutyakaki van, hasonlók, de nem ő dönti el például, hogy mikor megyünk át a zebrán, hallom én azt nagyon jól a forgalomból, helyenként a lámpa is sípol. Szóval soha nem adtam át neki vagy raktam rá az irányítás felelősségét. Muszáj volt így nevelnem. Persze egy kicsit nagyobbacska gyereknek már kell feladatot adni otthon, akár látó az a szülő, akár nem. Nálunk például ő segít a mosásra kerülő ruha szétválogatásában színek szerint. Ez négyéves kora óta az ő reszortja, és nagyon büszke rá. Mielőtt elkezdett beszélni, meg kellett szervezni más, látó barátokkal és a gyerekükkel, hogy együtt mehessünk játszótérre. Aztán amikor már beszélt, azt mondtam neki: elmehetsz homokozóba, mászókára, bárhova, de csak olyan messzire, hogy halljuk egymás hangját. Ha kiabálok neked, mindig visszaszólsz! És ügyeltem arra, hogy ne szólítsam túl gyakran. Volt ebben a helyzetben kockázat, de ennyit vállalni kell. Mi, hála istennek, mindent megúsztunk, nem esett le a magasból, nem ütötték el. Talán azért is, mert a vakok gyerekei valószínűleg jobban megtanulnak vigyázni magukra.
Balázsból tényleg remek srác lett. Jól tanul, aktívan sportol, és mivel nemzetközi óvodába jár, gond nélkül társalog angolul a külföldi barátokkal. A szülei ugyan időközben elváltak, mindkettőjükhöz erősen kötődik, ahogy édesapja új párjához is. Váláskor a szülők megállapodtak, hogy a fiuk miatt egymáshoz közel, lehetőleg ugyanabban a kerületben vásárolnak új otthont maguknak. Ez tökéletesre sikerült: ma ugyanabban a házban élnek Ferencvárosban, két különböző lakásban. A fiú, amikor kedve támad, csak felszalad az apjához a negyedikre.
Mindenki meglepetésére Balázs néhány éve egyszer csak kijelentette: „Az történt, hogy valamikor régen meghaltam, aztán szépen újjászülettem, de előtte lehetett egy kívánságom. És én azt kívántam, hogy valami különlegesbe szülessek bele. Ezért lettek nekem az új életemben vak szüleim.” Kereken nyolcéves volt, amikor ezt mondta.
Csodák a mélyben
– Azt tudod, hogy milyen klasszul nézel ki, Judit? Hogy milyen csinos nő vagy? – szalad ki önkéntelenül is a számon, ahogy végignézek az alakján, az öltözékén, a göndör haján, az arcán.
– Már nagyon rég láttam magam utoljára, akkor is csak elnagyoltan. De hallottam másoktól is hasonló dicséretet, hála istennek. Ügyelek is a külsőmre. Lehet, hogy ez másnak fura, de a nappalimban ott a tükör is. Az a normális, hogy minden lakásban van egy tükör, nem? És engem ne azért bámuljanak meg az utcán, mert vak vagyok és bot van a kezemben! Bámuljanak meg azért, mert jó a dzsekim, megy hozzá a cipőm, mert magas vagyok és vékony. Mindenkinek kell egy olyan megjelenés, amit jó szívvel vállal. És a fittség is nagyon fontos. A látássérülteknél különösen. Mert ha megyünk az utcán vagy ismeretlen terepen, egyfolytában készenléti állapotban van a testünk. Jó izomreflexek kellenek ahhoz, hogy egy tizedmásodperc alatt meg tudj állni, ha kell. Emlékszem, hogy Balázst cipeltem a hordozóban a hasamon, a hátamon egy hátizsák volt, a kezemben meg egy fehér bot. Hozzávehetjük még a téli, csúszós járdát is. Szóval, kell a jó kondi.
El is érkeztünk oda, ami Judit napi rutinjának és egyben a hivatásának is egyik legfontosabb terepe. Merthogy a doktorátusát a testnevelési egyetemen szerezte, a témája pedig a látássérültek sporttevékenysége, valamint az ezt támogató szakemberképzés volt. Azt például nagyon bosszantja, hogy a vakokat sokszor nem fogadják az edzőtermekben. Holott a tömegsport az övék is, csak meg kell teremteni hozzá a feltételeket. A speciális sportoktatói képzést szolgálják a kutatásai meg a publikációi, a nemzetközi konferenciák, a diákcserék szervezése, és persze a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete (LÁSS), amelyet a barátaival együtt alapított jó pár éve. Ami őt illeti, rendszeresen fut, megcsinálta már a félmaratont is, tandemen többször körbebringázta a Balatont, búvárkodik. „A mama mindent tud, csak az a kár, hogy nem focizhatok vele.” Erre panaszkodik szegény gyerek.
-Tudod, hogy mire jó még a sportolás? Tágul vele a világ, de nagyon. Hogy én mennyi barátot, havert, élményt szereztem a sporton keresztül! Egy egész kis világhálózat vagyunk, csupa látássérült. Búvárkodni például eszem ágába se jutott volna, ha nem hívnak meg az olasz barátok egy vakoknak szervezett speciális búvártáborba. Jössz velünk? Naná! És mit tesz isten, beleszerettem!
Ezen azért könnyen fennakad az ember. Hogy is van ez? De tényleg! A búvárkodás tipikusan vizuális élményt nyújt az embernek. A víz alatti látvány az, ami lenyűgöz. Mit élvezhet ezen egy vak ember?
– Ó, hát a víz közegét ott a mélyben. Egészen más, mint idefenn. Azt a bizonyos halállapotot, a súlytalanság élményét. A saját lélegzetem felerősödött hangját. Ki és be. A csend világát. Az valami varázsos. Minden kilégzésnél millió buborék száll felfelé. Blugy-blugy-blugy. Még tapintani is tudom. A látványt meg pótolják a látó búvármesterek. Vannak jelek. Megfogja a kezem nyomkodja a karom, és ezzel jelzi, milyen állatok vagy halak vesznek körül bennünket. Gyönyörű.
A fekete ötven árnyalata
Juditot hallgatva az embernek már-már az a rendkívül morbid érzése támad, hogy vaknak lenni, sötétben élni nem is olyan nagyon hátrányos dolog. Ez persze ki van zárva. Nem létezik. Bár hallottam egy konkrét történetet egy Margit nevű asszonyról, akinek súlyos retinaproblémái voltak, sokáig nem látott, aztán sikeresen megoperálták. Ezek után kis híján beleőrült a megelevenedett világba. Meglátta a paradicsomot a zöldségesnél, és gőze sem volt, mi az. Mint akit nagy hirtelen egy másik bolygóra raktak át, összezavarták, frusztrálták a színek meg a tárgyak, az utcák, nem értett semmit. Elveszítette a tájékozódó képességét. Végül sikerült megemelnie vagy arrébb tolnia egy nehéz szekrényt, a megoperált retinája újra levált, ő meg visszakapta azt a világot, amiben kizárólagos módon biztonságban érezte magát. Visszavakultam, jelentette ki elégedetten.
– Hát, én nem hiszem, hogy ilyesmi előfordul, kicsit hihetetlen számomra ez a történet. Persze látni is meg kell tanulni, ez tény. Én például tudom, hogy most a konyhaasztalomnál ülünk, mert már sokszor megfogtam. De ha hirtelen meg is látnám, én is biztos megzavarodnék – mondja Judit.
- Nem vagyunk egyformák ebben a sötétben. Több vak barátom is van, akik azt mondják, köszönik, nagyon jól megvannak így. Mások folyamatosan tragédiának, visszavonhatatlan veszteségnek élik meg ezt az állapotot. Van egy csomó látássérült társam, akik elvárják a külvilágtól a szünet nélkül támogatást, anélkül elvesznének. Még a mosógépét is másnak kell bekapcsolnia. Micsoda marhaság. Én nem bírnám ezt a kiszolgáltatottságot! Tudom, hogy én már szinte mazochista módon akarok önálló lenni, de, hát ilyen a pszichés beállítottságom: optimista, motivált, problémamegoldásra törekvő embernek gondolom magam. Szerintem látóként se lennék másmilyen.
Judit elmeséli, akadnak vakok, akik eljárnak színházba, de elutasítják az audió-kommentárt. Azt mondják, a csendek és a szöveges jelenetek alapján ők maguk akarják elképzelni, mi történik, semmi szükség arra, hogy valaki elsuttogja nekik a látványt.
„Engem frusztrál, ha sajnálnak. Az is, ha agyontisztelnek. Hogy te milyen fantasztikus vagy! Csodálatos, hogy te milyen erős ember vagy! Nehéz azzal is mit kezdeni, hogy egy csomóan zavarba jönnek, ha egy fogyatékos emberrel van dolguk. Sokan túlzott tapintatból nem kérdezik meg, ami, például a vakságunkkal kapcsolatban valójában érdekli őket. Na, pontosan emiatt maradunk marslakók, mi vakok. Neked biztos az anyukád készíti össze a ruháidat reggelente. Hát nem, én már jó 20 éve nem élek a szüleimmel, úgyhogy ez egy kicsit problémás lenne. Azt hiszem, túlélő típus vagyok, aki minden szituációból a legjobbat próbálja kihozni. De azért akadnak helyzetek… Például amikor hasra esek a járda közepén lazán ott hagyott elektromos rollerben, ez mostanában nem egyszer előfordult. Ilyen kiszolgáltatott szituációkban én is nagyon el tudok keseredni.
Óvatosan kérdezem meg: Judit, egyáltalán, hiányzik neked valami?
– Hát, a látás – vágja rá azonnal. – Olyan gyönyörű leírások vannak az irodalomban az emberi arcokról és szemekről. Ha megtörténne valamiféle képzelt csoda és dönthetnék, mit pillanthassak meg először a világból, nem a tájakat vagy a házakat választanám, hanem az emberi tekinteteket. Elsősorban a fiamét. Nagyon hiányoznak az arcok, a szemek, a mosolyok.
Meg hiányzik egy társ az élethez. Ez nehezebb, mint azt a válása után gondolta. Túl vak, túl értelmiségi, túl okos, túl autonóm, és kisgyereke van. A férfiak nem annyira szeretik ezt. A látó világban sem.
Meg az is hiányzik, hogy rendbe jöjjön a térde. Akkor újra körbebiciklizhetné a Balatont.
(Forrás: Lengyel Nagy Anna írása ami a 24.hu-n jelent meg.)
