Az eddig hiányzó összefogás létrehozásával, a román ellenkezés leküzdésével, egyházi és magyar állami támogatással sikerült megteremteni az alapjait a vakok és gyengénlátók önálló magyar tannyelvű iskolájának Székelyudvarhelyen; hasonló intézmény legutóbb 100 évvel ezelőtt működött Erdélyben.
„A betegség elfogadása volt a legnagyobb akadály” – vallotta be a látását egy gyermekkorában felfedezett gyógyíthatatlan betegség miatt, felnőtt korában elveszítő egykori élsportoló. Felidézte, hogy miként sikerült parakerékpárosként kijutnia két olimpiára – a pekingi és a riói ötkarikás játékokra –, helytállni megannyi megmérettetésen olyan körülmények között, hogy többször azt tapasztalta: a sport világában nincs lelkiség, a sportolóra „fogyóáruként” tekintenek.
„Mivel a szociális védőháló nagyon sűrű szövésű Romániában, a látássérült felnőttek visszahúzódóak, hiszen megvan a jövedelmük, így nem akarnak csinálni semmit” – számol be a Nézőpontban Butu Arnold Csaba, ezzel magyarázva, hogy számos vak embertársunk nem merészkedik ki a társadalomba.
Az EMLE elnöke évekkel ezelőtt azt tapasztalva határozta el, hogy mindent megtesz egy látássérült gyermekeket oktató magyar tannyelvű speciális iskola létrehozásáért, hogy egy vak fiú a családjával kénytelen volt Magyarországra költözni boldogulása érdekében.
Nem az oktatási rendszerbe kell integrálni a nemlátó gyerekeket, hanem az életbe – vallja a korábban vállalkozóként tevékenykedő székelyudvarhelyi látássérült férfi, aki arról is beszél, hogy nem lehet sértő, ha vaknak nevezzük a nemlátót, akikkel az ép embereknek „nem kell kesztyűs kézzel bánniuk”, ugyanakkor az első lépés a felkarolásuk, támogatásuk irányába, ha emberszámba vesszük őket.
A Butu Arnold Csabával készült interjú megtekinthető a Médiatér Youtube-csatornáján. Az interjú a Nézőpont podcastcsatornáján, Spotify-on is meghallgatható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése